Szombaton a belvárosba látogattunk. A távolság körülbelül 15 mérföld, (24 km), busszal körülbelül másfél-két óra, mindig a dugótól függ. Míg a belvároshoz közeledve sima negyven perc az út busszal, ahogy közeledünk a tágabb központhoz, egyre nagyobb a dugó, és egyre kevésbé halad a busz. A Regents Par mellett Danubius Hotel emelkedett a magasba, előtte magasan lobogott a magyar zászló a februári szélben. Innen pár perc London központi mecsete. Később majd készítek róla több képet is, most csak néhányat sikerült a buszról. Hatalmas tömeg hömpölygött a mecset irányából, gondoltam, most ért véget a délutáni imádság. A busz a nagy dugóban csak araszolgatott, néhány kedves vezető a BMW-jével előzékenyen használta a buszsávot, ami még nehezebbé tette a haladást, de nekem kapóra jött, mert láthattam, mi is történik a mecset előtt. Irgalmatlan nagy tömeget pillantottam meg, legalább 5-6 ezer ember volt, de már oszlófélben. Hangosbemondón kiabált egy ürge, hol arabul, hol angolul. Transzparenseket lengettek a fejük fölött, szórólapokat osztogattak, a rendre rendőrök vigyáztak. Csak a transzparensekről láttam, mi is a megmozdulás célja: a líbiai békéért tüntettek, egyszerű megoldást kínálva a helyzet megoldására: „Az iszlám az egyetlen megoldás Líbiára” – állt a transzparenseken.
A rendőrségről Londonban meg kell jegyeznem egy szembetűnő különbséget magyar fakabátjainkhoz képest. Először is az itteni rendőröknek semmi tisztelete nincs. Be-be szólogatnak nekik, néha még be is intenek, mindenféle reakció nélkül. Viszont egy rendezvényen minden esetben a rendezvényt tartókat védik, nem pedig ellenük lépnek föl, mint teszik ezt akkurátus kettős mércével a mieink. Tavaly júniusban a belváros kellős közepén, a Parliament Square mellett, az országház csodálatos épületének tövében jelentős megmozdulást tartottak magyar testvéreink Trianon 90. évfordulójára emlékezve. Túl a hihetetlen gyorsasággal elosztogatott ötezer szórólapon, hangosbemondón és kifeszített transzparenseken adták tudtul az arra járóknak az igazságtalan, drákói diktátumot és annak azóta tartó hatását. Az emberek érdeklődtek a téma iránt, sőt: az iraki háború kezdete óta a téren dekkoló békemozgalmisták csatlakoztak is a mieinkhez. Egyedül egy megjelent román társaság lépett föl indulatosan, és bizonyára inzultusra is került volna sor, ha a rendőrök nem zavarták volna el őket. Szintén tavaly fordult elő, hogy meglapították a Jobbik Britanniai Társaságát egy klubban. A sikeres ármánykodás eredményeképp körülbelül ötven hippi, csöves és hangos antifasiszta jelent meg és akarta meghiúsítani a rendezvényt a bárban, ám a rendőrök őket is elzavarták. Más kérdés, hogy a rendezvénynek helyt adó pubot másnap bezárták, a Társaság vezetőinek nevét, telefonszámát és címét leközölték a helyi újságban, de a rendőrök őket védték. Nagy-Britanniában nagyon altatják a második világháború valódi okait, szövetségi rendszerét. Ezért sem volt megemlékezés a kommunizmus áldozatairól, ezért első számú közellenség a „fasizmus”, melyet mindenre ráaggasztanak, ami nem a brit imperializmust éltető és szolgáló ideológia, nemzeti törekvés.
Úticélunk Westminster volt, London legnevezetesebb, központi része. Egészen pontosan a Westminster Katedrális és az apátság. A Westminster Cathedral az angliai és walesi katolikus egyház legnagyobb és legfontosabb temploma. 1895-ben kezdték építeni korai bizánci stílusban, 1903-ban nyitotta meg kapuit. A titulusa egészen pontosan Jézus Szent Vére, Boldogságos Szűz Mária, Szent József és Szent Péter apostol főszékesegyház. Hetente 40 szentmise és folyamatos gyóntatás várja a híveket, itt működik a világ egyik legismertebb kórusa gyermek- és fölnőtt kategóriában egyaránt. A templom napi fenntartása a hivatalos közlés szerint 5000 font (1.600.000 Ft), belépőt ne szednek, de örömmel fogadják az adományokat. A templom belülről hűen idézi a korai Bizánc katedrálisait.
A Victoria Streeten tovább haladva, néhány percnyi séta után az üvegpaloták között fölbukkan az ezeréves Westminster apátság híres toronypárja. Tekintélyes mérete (mellyel azonban meg sem közelíti a párizsi Notre Dame kolosszális méreteit), csodálatos, gótikus stílusa egy perc megállásra készteti az arra járót, hogy végigmérje ezt a csodálatos remekművet, melynek minden egyes centimétere, minden egyes zuga mesterien megmunkált faragás. Égbe nyúló tornyai és minden részletében tökéletesen kivitelezett mivolta a gótika elvei szerint Isten elképzelhetetlen hatalmasságát hirdetik. A templom a kor hagyományaihoz hűen kereszt alakban épült.
A kijáratnál piros talárban álló indiai templomőrt megkérdeztem, dolgozik-e ma Konrád barátom, kedves egyetemista társam, aki évek óta itt dolgozik magas beosztásban. Éppen pont dolgozott, pár perc múlva ki is jött hozzánk, jól megleptük. Csak be akartunk köszönni nekik, de bevitt minket a templomba. Utunkat egy olyan helyen kezdtük, ahová látogatókat nem engednek be. Ez pedig nem volt más, mint a híres Jeruzsálem-terem. A templom nyugati kijárata mellett lévő termet az 1500 és 1532 között regnáló John Islip apát építtette, II. Richárd uralkodása alatt. Eredeti, 16. századi fali szőttesek borítják az oldalát, melyek angol királyok jelentős eseményeit és bibliai képeket ábrázolnak. A faburkolat libanoni cédrusból készült, a szoba közepén, a falba építve hatalmas kandalló áll. A kandalló melletti faliszőnyegen talán a leghíresebb jelenet látható kápolna történetében: IV. Henrik halála. Henrik a Szentföldön járt, hazatérte után a templomban imádkozott, Hitvalló Szent Edvárd sírjánál, amikor szívrohamot kapott. Abba a terembe vitték, melyet ma Jeruzsálem-kápolnának hívnak, a jó meleg kandalló mellé, ahol meggyónt. Ekkor mondta el az apátnak, hogy Jeruzsálemben járt. A király itt halt meg, s mivel a krónikák szerint meg volt jövendölve, hogy a király Jeruzsálemben fog meghalni, a termet Jeruzsálem-kápolnának nevezték el. A történetet Shakespeare is elmeséli a IV. Henrik 2. részében.A terem nem különös szépségével, hanem történelmi jelentőségével tűnik ki az apátság termei, kápolnái közül. Számos történelmi találkozó színhelye volt, neves világi és egyházi személyeket is itt fogadtak magánkihallgatáson, mint például a pápát.
Az apátságot 960-ban alapították bencés szerzetesek, az ekkor még Thorney Island nevet viselő területen melyet csak később neveztek el Westminsternek. Az apátság első templomát Hitvalló Edvárd kezdte építtetni, 1065-ben szentelték fel. Az első koronázás 1066 karácsonyán a hastingsi győztes, Hódító Vilmost tette királlyá. A templom azóta a brit uralkodók és családtagjaik házassági- ,koronázási- és temetkezési helye. A jelenlegi templomot III. Henrik király kezdte építtetni 1245-ben. 1301-ben elkészült a koronázási trónszék, mely 1308 óta minden koronázáson használatban volt. A trón a nyugati kijárat mellett van kiállítva, éppen restaurálás közben loptam fényképet róla, a templomban ugyanis tilos a fényképezés. Néhány érdekesebb síremléket azonban sikerült lekapnom. 1503-ban VII. Henrik kezdte meg s keleti végen építeni a Mária-kápolnát, amit manapság Henrik-kápolnának neveznek, minden túlzás nélkül ez a templom legcsodálatosabb része, benne a király elképesztően gigászi méretű, csodálatosan megmunkált, gótikus vas síremlékével. Ebben a kápolnában nyugszik Oliver Cromwell is. A templom főoltára mögött nyugszik síremlékében Szent Hitvalló Edvárd, a templom alapítója. A templom kövezete alatt több ezer holttest nyugszik, ezekből csupán pár száz, akit név szerint is számon tart az utókor, elsősorban épen maradt síremlékük és megmaradt temetési okmányaik miatt. A legnagyobb brit hírességek is itt vannak eltemetve, foglalkozásaik szerint egy helyen. Így van zenészek részlege, költők részlege, tudósok részlege is. A tudósok között feltűnt Newton, Maxwell , Faraday és Darwin sírja, a zenészek között Henry Purcellé, de számos más hírességé is.
Miután VIII. Henrik föloszlatta a szerzetesrendeket, hogy üresedő kincstárát azok vagyonából föltöltse, a bencésektől a királyi papság kezébe került a templom. A templom két hatalmas, nyugati tornya 1745-re készült el. 1920-ban, a második világháború befejezése után egy ismeretlen katonát temettek a nyugati kijárat elé, mely folyamatosan az angol büszkeség jeléül is szolgáló piros pipacsokkal (poppy) van körülrakva, és a háborúkban elesett katonákra emlékezik. A kijárat mellett a cserkészet alapítója, sir Robert Baden-Powell katonai kém és szakértő emléke is megtalálható. A templom déli oldalából nyílik a kerengő, mely a szegedi Dóm téren található hatalmas árkádhoz hasonlóan szobrok és emlékművek sokaságával emlékszik a brit történelem nagyjaira. Itt találtam egy csiszolatlan fehér márványtáblán egy tenger fölött lebegő világtérképet, melyre épp rárepül egy hatalmas ragadozó. Nem is tudták talán, hogy a turulmadarat repítik rá a világra. Ha a világ vívmányainak és tudományos felfedezéseinek, szabadalmainak arányos hányadát nézzük, ez a márványtábla talán nem is lenne túlzás… A templom legutóbbi nevezetes eseménye volt 1997 Diana hercegnő temetése, 2002-ben Erzsébet anyakirálynő temetése, a következő edig idén április 29-én lesz, Vilmos herceg esküvője. A poharaktól, bögréken és takarókon át az étkészletig mindenből a hercegi pár folyik.
A kerengő gyönyörűen vágott és ápolt, zöldellő kis kertet zár közre. Déli sarkában az apátsági múzeum kezdődik, mely a kis kolostorhoz, és a kolostorkerthez vezet. A kutyafuttában végignézett apátsági templom (audio guiddel legalább másfél órás út lenne) után egy ismerőst látogattunk meg South Bermondsey-ben, A Temze déli partján. A Victoris Stationről indultunk vonattal. Londonban a számod metróvonal mellett háromféle helyi vonat is közlekedik (ezekről bővebben majd egy későbbi beszámolóban.) Az út kb 14 percig tartott. Tomi walesi lakótársai mindenféle finom angol szesszel kínálgattak bennünket. Este vonattal tértünk vissza a citybe, és a Fox nevű, zseniális rock-kocsma felé vettük az irányt, hogy egy sört legurítsunk. A nagy zsúfoltság miatt a sör után továbbálltunk. Csatlakozott hozzánk egy másik Tomi, és pár perc keresgélés után Sohóban találtunk egy hangulatos kis pubot, Pillars of Hercules, azaz Herkules Oszlopai. Láss csodát, mindkét csapos magyar volt: egy srác és egy lány. A sör elfogyasztása után próba=szerencse alapon megkérdeztem a csapos srácot, nem keresnek-e véletlen munkatársat, mire örömmel jelentette ki, hogy engem az ég küldött, mert holnaptól keresnek munkatársat. A fizetésemet, a munkámat, és egyéb részleteket is megbeszéltünk. Így esett, hogy egy gyanútlan sörözés szerződéses munkával végződött. Annyi nehézség van a munkával, hogy 12 km-re van a lakásunktól, bent, a belvárosban. Ezt a távolságot kerékpárral fogom teljesíteni, amint kicsit jobb idő lesz. Itt mostanában esős idő van, az utóbbi három napban kifejezetten csípős hideg. De, ahogy hallom, otthon egyes helyeken húsz centi hó és mínusz 5-10 fok van, ahhoz képest ez sima ősz.
Szombaton simán ment a munka, fantasztikusan jól éreztem magam, meg voltak velem elégedve, a munka végeztével kezembe kaptam a szerződést, ami itt minden kiindulópontja. Így nyithatok bankszámlát, így kaphatok biztosítást, regisztrálhatok a háziorvosnál, így regisztrálhatok a Home Office-ban, tehát minden legális itt-tartózkodás alapja. Nagyon boldog voltam. Még ha csak egy leheletnyivel is keresek többet a minimálbérnél, már meg tudok szerezni mindent, ami kell. Szóval: hivatalosan is van munkám, heti fizetéssel. A főnök, Jani, dunaszerdahelyi srác, rettentő jószívű, kedves koma, a másik magyar pedig egy budapesti lány, szintén nagyon rendes, segítőkész. Ami nem mindig mondható el sajnos az itteni magyarokról, a legtöbben egymás kárára próbálnak meg érvényesülni, kijátsszák, kihasználják egymást. A lényeg: nagyon jól érzem magam a Herculesben! Megkezdődött tehát londoni életem hivatalossá válása. Deo gratias!
