Továbbra is zajlik az élet körülöttem Londonban. Május elején hazaugrottam egy napra, nagyapám csodálatos temetésére. Mindössze egy napot voltam otthon, de megérte a családi együttlétért, a csodálatos temetési szertartásért és azért is, mert egy este erejéig találkozhattam néhány budapesti baráttal.
A képen Sly, Kamal, Teréz és én. Utána Máté barátommal és Lacával hesszeltünk egyet, onnan hajnalban egyenesen a reptérre mentem, Korda Gyuri dallamával a fülemben.
Londonban annyi múzeum van, hogy meg sem lehet számolni. Tervbe vettük, hogy mindegyiket bejárjuk ittlétünk alatt, el is kezdtük a sort szépen. Először a British Museumban voltunk, a világ egyik legnagyobb múzeumában. Hatalmas, több órás program volt ez, de mégsem nyűgözött le annyira, mint a párizsi Louvre. Itt főleg az évszázadok alatt összeharácsolt arany villogott, volt itt minden. Volt egy részleg, ahol a modern "művészetek" remekeit vonultatták föl, mondhatom, annyi volt benne az érdekes, mint vöröshangyában proletár-öntudat. Irgalmatlan nagy porcelán-gyűjteménnyel rendelkezik a múzeum, már a kiállított mennyiség is igen tetemes, több termen át csak porcelánok között bolyong az ember. Talán nem ok nélkül vártam, hogy a sok híres és ódon porcelán között majdcsak rábukkanok a Herendi és a Hollóházi büszkeségünk egy-egy példányára, de csalódva kellett tudomásul vennem, hogy hiába vártam. Egyetlen magyar vonatkozású porcelánt találtam, egy 1850 körüli, Baja mellől származó köcsögöt. A múzeum hihetetlen gazdagságot vonultat föl, az ember szája tényleg tátva marad, főleg akkor, ha megtudja, hogy a hatalmas épület minden kiállított tárgya a British Museum tulajdonába fölhalmozott kincsek egy tized százalékát sem teszi ki...
Sorban következett a Victoria&Albert Museum, Anglia történelmének leghosszabb ideig uralkodó (1837-1901) és VI. György mellett legkedveltebb királyának, Victoria és szeretett férje, Albert herceg nevét viseli. A múzeum szintén pazar, bővelkedik művészeti alkotásokban, és Anglia történelmének minden kincsével. Nemrégiben Budapest kincsei címmel a legnagyobb külföldi időszaki kiállítás volt látható a belvárosban, novemberi kint-jártamkor láttam is a plakátokat, sajnos már vége van.
A Museum of London rendkívül érdekes, izgalmas és látványos módon mutatja be London történelmét a Krisztus előtti évezredektől napjainkig. Számos eredeti emlék, virtuális túra, mozgókép, élőképek segítenek beleélni a látogatót a korabeli London életébe. Rendkívül érdekes dolgokat tudtam meg a városról, aki teheti, az látogasson el, csak ajánlani tudom! Az épület botrányosan ronda, de ami bent van, az lélegzetelállító. Jellemző a brit múzeumokra, hogy igen interaktívak, főleg a gyerekek számára olyan modern érintős technikával teszik izgalmasabbá a múzeumot, hogy majdnem lehidaltam. Nem új a technika, talán láttam is már ilyet, de itt minden múzeumban megtalálható. Egy optikai rendszer segítségével az asztalra vetítik a látványt, és az asztalon minden érintésre reagál a rendszer. (talán multi-touchnak hívják) Fantasztikus.
Na nálam ez volt a nyerő eddig. Elképesztő fölhozatal, zseniális megoldások, egyszerre közlekedési, történelmi, tudományos és technikai múzeum, csodák palotája. Négy óra alatt rohantuk végig, mert zárt a hely, de erre egy napot érdemes szánni.
Mivel továbbra sem tudom a képeket igazítani, ezért leírom sorrendben, mi látható a képeken.
1. A világ első gőzmozdonya
2. A világ első videófölvevője
3. Csongrád megyéből indultunk... Ford T-modell, a világ első sorozatgyártású gépkocsija (Galamb József, Makó szülötte tervezte)
4. Egykor népszerű kisautók a falon
5. Messerschmidt KR200 /Kabinenroller, az 1955 és 1964 között gyártott német csodamobil.
6. Hitler csodafegyvere, egy V2-es rakéta.
Ez a múzeum szintén erősen ajánlott még egy rövidebb londoni látogatás alkalmával is. Azt még nem is mondtam el, hogy a múzeumok legnagyobb része teljesen ingyenes, beleértve a legnagyobbakat is.
Greenwich
Greenwich mindenki számára az időzónáról ismert. London közép-dél-keleti kerülete csodaszép helyen terül el, irgalmatlan nagy zöld területekkel. A hatalmas, csodaszép park dimbes-dombos ligetei és mezői fölött, a legmagasabb ponton helyezkedik el a királyi csillagvizsgáló, a Royal Observatory, mely ma is aktív, sőt, Britannia legnagyobb fedett csillagvizsgálóját rejti magában a kupolája. A tíz fontos belépőt kicsit borsosnak tartottuk, de belépéskor derült ki, hogy ez a jegy egy egész évre érvényes, korlátlan belépési lehetőséggel. A belépő az obszervatórium épületének, múzeumának, kertjének, és nulladik hosszúsági fok megtekintését foglalja magában. Érdekes, interaktív kiállításon kísérhetjük figyelemmel, hogy az emberiség hogyan alkalmazta a korok vívmányait az évezredek alatt az idő múlásának mérésére, és, hogy 1854-re hogyan igazodott az egész világ a Greenwich-i időhöz. A macskaköves téren hosszú sor kígyózott a nulladik hosszúsági körhöz, mindenki akart egy fotót egy lábbal itt, egy lábbal amott. Természetesen, ha már itt voltunk, megtettük mi is a kötelezőt.
Ritka elcsépelt közhely, hogy milyen kicsi a világ. Nos, ez a világ egyik legnagyobb városában is megállja helyét. Mármint nem az elcsépeltség, nem is az olcsóság, hanem, hogy kicsi a világ. Az egyik héten a belváros egyik legforgalmasabb megállójában leszállva azonnal realizáltam, hogy nincs nálam a telefonom, csakis a buszon hagyhattam. Kétségbeesetten azonnal elkezdtem hívogatni, nemsokára föl is vette valaki, és ékes magyarsággal beleszólt: "Hali, itt hagytátok a telefont a buszon..." Na, most mondjátok meg. Két megállóval később leszálltak, és eléjük mentem, visszaadták a telefonomat. London belvárosában...
Két héttel később még rosszabbul jártam, egy késő éjszakai műszak után elbóbiskoltam a buszon, s csak másnap vettem észre, hogy nincs sehol a pénztárcám... Képzelhetitek: az útlevélen kívül minden iratom benne volt, bankkártyák, belépők, minden... Ráadásul kora reggel kétszer is hívta valaki a magyar számomat, amikor az igazak álmát aludtam. Szóval rosszul kezdődött a nap. Délben szöget ütött a fejemben, ki a fene hívhatta a magyar számomat angol számról. Na, lehet találgatni... Igen, egy magyar lány volt, aki az egyik észak-londoni buszgarázsban takarítja a buszokat éjszaka. Megtalálta a pénztárcámat, és eltette. Még szerencse, hogy minden papírom benne volt, így egy régi névjegykártyám is, amin rajta volt a magyar telefonszámom. Így került vissza hozzám minden iratom. Igaz, hogy 8 fontnak és egy 8 gigás memóriakártyának nyoma veszett, de legalább minden más meglett...
De ez még mindig nem minden!
Egyik este húsz fős társaság érkezett a pubba, asztalfoglalással. Hamar kiderült, hogy magyarok. Egészségügyben dolgoznak. Onkológusok. Mondom neki, a sógorom testvére is ilyesmit dolgozik Brüsszelben, elég komoly melója van. Erre mondják a nevét, hogy csak nem az Ákos? Dehogynem!
Sógorom testvére is Londonban volt ezekkel a tudósokkal egy nemzetközi onkológus konferencián, de ő pont nem jött el, a másnapi előadására készült. A nap hátralevő részében szinte mást sem csináltam, csak őket szolgáltam ki. Iszonyat nagy forgalmat csináltak, majdnem egy perc megállás sem volt. Szegény szakácsunk is majd megbolondult. A számla igen tetemes volt, kicsit több, mint 500 font, és munkámért még 50 font borravalóval jutalmaztak. (15 rugó). Nem volt semmi!
A munkahelyem majdnem minden változatlan. Jani barátom elhagyta a céget, amit nagyon sajnálunk. Így „elő lettem léptetve”: mostantól nyitom és zárom is a helyet, számolom és zárom a kasszát, szóval óriási felelősség, London kellős közepén… Mindezért megemelték a fizetésemet, kemény 7 pennyvel óránként… Azokon a napokon, amikor nyitok vagy zárok, 17 pennyvel…
Nagy esemény volt az életemben május 14-e, szombat. Kétévente megrendezik London egyházi kórusainak közös föllépését a Szent Pál katedrálisban. A mi kórusunk is természetesen részt vett rajta. Hetek óta készültünk az alkalomra. Egy területi próba is megelőzte a föllépést. Nem is föllépés volt ez, hanem a szokásos péntek esti imaóra (evensong), a katedrális karmesterével (master of music) és orgonistájával. Kétórás összpróbával kezdődött a nap. Az Ave Maria Lane és a Paternoster Square találkozásánál kezdődő kolosszális méretű templom főbejárat felőli harmada festetlen, ma is jelzi a belépőnek a második világháború pusztítását. A bombázás után már nem festették ki a mennyezetet.
Az első templom a mai helyén 604-ben épült. Pogánylázadás következtében rombolták le, az új templomot pedig egy nagy tűz pusztította el 962-ben. A harmadik építését még ebben az évben megkezdték, az első szász királyok nyughelyéül már ez a templom szolgált, ám ez is tűz martalékává vált 1087-ben. Ezután majd kétszáz évig épült Európa egyik legnagyobb gótikus temploma (149 m magas, 178 m hosszú és 30 m széles), az építést hátráltatta az 1136-os tűzvész, mikor is leégett a tető. 1240-ben szentelték föl. Nagyravágyó és ostoba királyok, mint VIII. Henrik és VI. Edwárd, elkobozták a szerzetesek vagyonát, és leromboltatták a templomok, kolostorok, kripták, sekrestyék, kápolnák díszeit, ornamentikáit, megkopasztották a Szent Pált is. Az óriási katedrális az 1666-os nagy londoni tűzvész áldozata lett. Sir Christopher Wrent építész, aki már több mint ötven templom építését vezette Londonban – kapta a megbízást az új katedrális megépítésére. 1697-ben celebráltak először istentiszteletet az azóta anglo-katolikussá vált templomban, az épület teljes építése 1708-ban fejeződött be. (Az összes szobor és dísz 1720-ra került helyére.) A templom barokk, gótikus, reneszánsz és klasszicista jegyeket hordoz, Nagy-Britannia második legnagyobb temploma (A liverpooli katedrális az első).
Szóval amikor az ötszáz (!) tagú kórussal fölzengtünk abban a hatalmas templomban , és az ötmanuálos, 108 regiszteres orgona pedáljaiba beletaposott az orgonista, és megremegtek az oszlopok és a márványpadló is alattam, libabőrös lett a kezem. A próba élvezetes volt, a karnagy rendkívül karizmatikus figura volt. A próba után szépen beöltöztünk, minden kórustag hozta magával a saját kórusa ruháját, és az ötszáz tagú kórus, a tarka ruhák sokaságában megindult az altemplomból a katedrálisba, a menet élén egy Harry-Potter-szerű piros-fekete palástba öltözött pap, kezében ezüstpálcával, utána a percekig kígyózó kórus, majd újabb Harry Potter, három fehér ruhás miniszter, mindegyiknek más színű a stólája, majd két aranypalástot pap, a menet végén pedig két aranyos- bíborpalástos pap. A szertartás vecsernyéhez hasonlít, imádságokból és olvasmányokból állt, mindegyik között a kórus énekelt, a végén Te Deummal zártunk. Kedvenc számom Händel Messiásának Alleluja-Amen tétele, hátborzongató. Fényképezővel készült fölvételen meg lehet nézni bennünket, én a túloldalon állok a harmadik sorban, de nem látszom. (A szemben lévő blokk számunkra bal oldalán áll egy kék ruhás nő, mellette, nekünk jobbra egy kopaszkás, robusztus ürge fehér ruhában, sárga stólában. Mögötte, jobbra kilátszik néha na fejem.)
Az énekek, amiket énekeltünk (nem mind kiváló minőség, de csak ezeket találtam a neten) – sajnos nincs meg mind.
A buszozás továbbra is tartogat meglepetéseket. Az egyik nagyobb csomópontban, már közel hozzánk hallom az emeletről, hogy nagy ordibálás kezdődik odalent a sofőr és egy fölszállni kívánó között. Dokkmunkás akcentussal káromkodó részegnek tűnt. Nyilván nem volt jegye, a sofőrnek meg ilyenkor kötelessége lent tartani. Mivel semmi áron nem hagyta el az ajtót, a vezető ezért ugye nem tudta becsukni, rendőrrel fenyegette meg a rebellis lógni vágyót, mire az ordibálva tudtára adta, hogy akkor lelövi. Dulakodás és a vezető kabinjának ütlegelése hallatszott, majd elő is kapott egy fegyvernek látszó tárgyat, mire éktelen visítozás kezdődött az utasok között. A vezető inkább az életét félthette, mert a fenyegető dörgedelmes léptekkel fölrohant a lépcsőn az emeletre. Ekkor láttam, hogy két tizen-huszonéves, öcsibajszos, lógóruhás rapper néger volt az, akik mocskosan káromkodva huppantak le hátulra, és végig folytatták a méltatlankodást.
Hát, ilyenek is történnek. Nemrég ismét egy néger balhézott, de ráfázott. Az eset egy részét megörökítettem videón is, igaz, csak a végét, de a hangulat érzékeltetésére talán alkalmas.
Egy feka nem akarta leengedni a (föltehetően) barátnőjét a buszról, az hiába kérlelte. Két srác először finoman, udvariasan, majd erélyesen kiálltak a lány mellett, kérték, majd követelték a fekától, hogy engedje leszállni. Aztán már őt akarták kihajítani a buszról, de minden hiába, Amikor a lányt ki akarták szabadítani, a feka behúzott az egyik srácnak, mire vérezni kezdett az arca. Óriási üvöltözés és dulakodás kezdődött, a srácok megállás nélkül a rendőrségért kiabáltak, majd mindannyian leszálltak a buszról. A feka a lánnyal elindult, de nem telt bele tíz másodperc (!!!), és szirénázva megérkezett egy kisbusznyi rendőr. Hangosbemondón szólították megadásra az ekkor már menekülő fekát, de az rá sem hederített, próbálta menteni a fekete bőrét (Pákó után szabadon). Úgy menekült, mint ősei a gepárdok elől a szavannán. Akkor már nem volt nagylegény. Berohant az első utcára, a kisbuszból kirohanó rendőrök meg utána. Eddig láttam a történetet.
Kerékpáromat a hideg éjszakákra való tekintettel félretettem mostanában, de így is ki van a két kerekem, élek ugyanis London egyik legnagyszerűbb lehetőségével, a Barclays kerékpárkölcsönzővel. Fantasztikus ötlet a javából 2010. július 30-a óta. A rendszer a kanadai Montréal városából ered, ott már működik ilyen. A dolog úgy néz ki, hogy jelenleg 315 állomás van, ahol 10-30 egyen-kerékpár állomásozik. A kerékpárok mellett van egy terminál, melyen térkép van, ami egyben meg is mutatja a környék összes állomását, sőt: ki is jelzi, hogy hány kerékpár érhető el éppen az aktuális állomáson. Háromféleképpen kölcsönözhetünk kerékpárt: napi-, heti-, vagy éves bérlettel. A napi 1 font, a heti 5 font, az éves pedig 45 fontba kerül. Nem kell egyebet tenni, mint a világon bárhonnan származó (chipes) bankkártyánkat bedugni a terminálba, ami leolvassa. Ezután kiválasztjuk a kívánt kölcsönzési periódust, mondjuk egy naposat, a kölcsönözni kívánt mennyiséget (legföljebb 4 személyenként), és már kész is. A terminál kinyomtat egy kis csekket, amin rajta van egy ötjegyű kód (1,2,3-as számok kombinációja). Minden kerékpár kereke be van fogva az állomásba egy elektromos zárral. A zár mellett található a három érintés-érzékeny szám, itt kell benyomni a csekken látható számot, mondjuk 31112. A lámpa ekkor zöldre vált, és már vihetjük is a kerékpárt. Ha eleve pirosan ég, azt jelenti, a kerékpár valamiért nem kölcsönözhető. A kinyomtatott csekk tíz percig él, utána újat kell nyomtatni, természetesen ez már nem kerül semmibe, hiszen a rendszer megjegyezte a bankkártyát, ha újra bedugjuk, kiírja a rendelkezésre álló hátralévő időt (pl. 23 h 57’ 30”), és kérhetünk új számsort. A kölcsönzés a rendszer teljes egészére kiterjed, tehát bármelyik állomáson lerakhatjuk a kerékpárt, és bármelyiken föl is vehetünk egy újat, egészen addig, amíg le nem jár a 24 óra. Az éves előfizetéshez postáznak egy műanyag mágneses kulcsot, amit egyszerűen csak be kell dugni a kerékpár zárjába, és már vihető is. Amikor lerakjuk, csak be kell tolni a zárba, és kész is. A kerékpáron gumipókos kosár, csöngő, tekerésre működésbe lépő lámpa, állítható ülés és támasztó is van.
Azt ígérik, hogy folyamatosan bővítik a rendszert, mivel jelenleg London tágabb belvárosára terjed csak ki (igen nagy ez is). Az egyetlen bökkenő, hogy előfordulhat az i, hogy este, vagy délelőtt, mikor leraknánk a kerékpárt, az állomás telítve van. Ilyenkor addig kell állomást keresnünk, amíg üres helyet nem találunk kerékpárunknak. Jómagam is megjártam ezt a kálváriát, egyszer MÁSFÉL óráig jártam dokkról-dokkra. Tehát ha ezt a hibát valahogy ki lehetne küszöbölni, akkor tökéletes lenne a rendszer. Természetesen telefonra ingyenesen letölthető kiegészítő is elérhető, ami megmutatja a legközelebbi állomást egy térképen.
A rendszer tulajdonosa és működtetője a londoni BKV, a Transport for London. A 140 millió fontos (kis híján 43 milliárd forint) beruházásba 25 millió fonttal szállt be a Barclays bank, minek köszönhetően az egész rendszer az ő nevét viseli. Nem rossz reklám.
Hogy mi a csapda a dologban?
Az, ha nem nézel utána pontosan az áraknak, akkor bizony könnyen ráfázhatsz. Csak külön prospektusokon, vagy a honlapon lehet a tarifákat pontosan leolvasni. Az igaz, hogy 24 órára 1 font, de ez csak a használatbavételi díj. Fél óráig ingyen van a használat, fél óra után 3 font, másfél óráig 4 font, 2 és fél óráig 6 font, 3 óráig 6, 6 óráig 10,10 óráig 35, 24 óráig 50 font....
S hogy ezt miért csak a bekezdés végére írom? Mert jómagam is csak jócskán késve szereztem erről tudomást. Történt egyszer, hogy óriási volt a dugó reggel a belvárosban, jócskán elkéstem volna a munkahelyről, ezért kerékpárra pattantam. A munkahelyem mellett egy percre van egy állomás, igen ám, csakhogy teli volt... Csak a szakács meg én voltam, neki délben azonnal le kellett mennie a konyhára, mert jöttek a vendégek, én meg ugye a pult mögött voltam. Nem volt időm tovább menni egy állomásra, ezért levittem a pincébe a kerót. Nem volt időm napközben máshova vinni, így zárás után, hajnali egy óra körül raktam le. NAmost ki lehet számolni, mennyibe került ez nekem... Ötven fontba...
Szóval csak ésszel evvel a Barclays keróval.
Az elmúlt hetek kétségkívül legnépszerűbb és leginkább várt eseménye a Bajnokok Ligája 2011-es évének londoni döntője volt. Biztos megfordul némelyikőtök fejében, hogy kimentem-e a meccsre, nos: nem, nem voltam kint. Fél ével ezelőtt a legolcsóbb jegy 800 font volt (240.000 Ft), az utóbbi napokban, ha valakinek nagy szerencséje volt, még 4-5000 fontért (másfél milla) kaphatott jegyet a nagy eseményre, melyen kétségkívül Európa jelenleg két legerősebb csapata mérte össze erejét. Nagy volt a várakozás számomra is, hiszen két kedvenc csapatomról volt szó, de mindenképpen a Barcelona győzelmét vártam. Egy héttel a döntő előtt már minden erről szólt a városban: zászló-, sál-, és mezárusok özönlötték el az utcákat, külön boltok nyíltak, melyek kizárólag a döntővel kapcsolatos kellékeket árultak, a Nike Townt az Oxford Circuson, mely azt hiszem, a világ legnagyobb Nike boltja, teljesen vörösbe és kékbe öltöztették, „Glory is ours” (miénk a dicsőség) felirattal. A kirakatokban a Manchester és a Barca mezeibe öltöztetett bábuk álltak (a döntő másnapján csak barcás színekben pompázott a bolt, minden mezőnyjátékos bábúja kint volt a kirakatban), a bolt fele vörös, a másik fele vörös-kék színben pompázott.
Ezen a napon történt, hogy az említett Nike Town áruházban „összefutottam” korábbi bálványommal, az Ajax és a Barcelona egykori sztárjával, Patrick Kluiverttel, még egy közös fotóval is megörökítettük a találkozást, az ő kérésére persze.
A belvárosban a Hyde Park Marble Arch felőli oldalán hatalmas Bajnokok Ligája múzeumot rendeztek be, melynek megtekintése ingyenes volt. Eredeti emlékek az összes döntőről, dicsőségfalak, legendás alakok pályafutása, teljesítménye, sztárcsapatok, mezek, cipők, fényképek, videók, büntetőrúgás, kispályás foci, nyeremények, videójátékok (itt önkéntelenül a piliscsabai Fényesliget lakópark PES-csatái jutottak eszembe), és még millió más dolog várta a kilátogatókat. Az eredeti BL-trófea is ki volt állítva, hát persze, hogy végigálltam a másfél órás sort, hogy lekapjanak vele…
A város United és Barca zászlókkal volt tele, éneklő, táncoló, doboló szurkolói csoportoktól hemzsegett. Az amúgy is járhatatlan utcák több tízezer szurkolótól lettek még zsúfoltabbak. London erre a napra a katalán fővárossá változott. Bár lehetett látni MU-drukkereket is, a szurkolók nyolcvan százaléka a gránátvörös-kék csodacsapatának színeiben pompázott.
Már kora délután elfoglaltuk a helyünket egy pubban, ahol óriáskivetítőn néztük a meccset, délutánra már nem engedtek be több embert, annyira teli volt. Itt viszont kb 150 MU-drukker között egy 30 fős Barca-tábort részét képeztük. Semmiféle balhé nem volt. A meccs csodálatos volt, gyönyörű focit láthattunk, a Barca megérdemeltem hódította el a trófeát, a United játékosai és vezetői is egyértelműen elismerték ezt. Ahogy a mester, sir Alex Ferguson is mondta: „ezen a bolygón a Manchester United a legjobb csapat. Ufonautákkal (tudniillik a Barcelona csapata, utalva evvel földönkívülinek tűnő erejükre) nem számolunk, ezen a földön mindenkinél jobbak vagyunk”.
