Mostanság Londonban

Előre elnézést kérek mindenkitől, ez a vacak blog teljesen érthetetlen módon szanaszét szabdalta az egész bejegyzést, nem tudok mit csinálni vele... 

Hosszú ideje nem jelentkeztem már, amii azt jelenti: zajlik az élet körülöttem. Az ember azt hiszi, egy ilyen forgalmas világvárosban, mint London, természetes módon adott a telekommunikáció minden fajtája. És ez így is van. Csakhogy nekem egyelőre nincs okostelefonom, amin böngészni is tudok (Ha lenne sem tudnék bejegyzéseket írni rajta), másrészt az olcsó lakásnak az a hátránya, hogy a nincs internet a lakásban. Ugyan beszereztünk egy limitált adatforgalom lebonyolítására elegendő mobilnetet, de még ha olyan gyors és korlátlan is lenne, akkor sem tudnék nagyon bejegyzéseket írni. Általában éjfél után érkezem haza munkából, ilyenkor gyors tusolás után ágyba dőlök, és másnap addig alszom, amíg ki nem vet az ágy, és délután ismét indulok munkába. Ez a báros meló nem tűnik komolynak, de aki csinált már ilyesmit, az nagyon jól tudja, hogy napi 8-12 órát ülés nélkül egy helyben állni – elég megerőltető a lábnak. A munkát továbbra is élvezem, lassan, de biztosan gyarapodok anyagilag is, és okosan, de vígan élem az életemet – minimálbérből is… Londonba beköszöntött a tavasz, az utóbbi héten inkább nyár volt már, mint tavasz, rendre 24 fok fölött volt a levegő, ami az itt maximális 27 fok ismeretében kánikulának számít. És valóban: a Londont keresztül-kasul átszövő kisebb-nagyobb parkok tömve vannak napozó, piknikező, labdázó, alvó emberekkel. Bikiniben, félmeztelenül, kisgatyában. Senkit nem zavarnak, ez itt hozzá tartozik a mindennapi élethez. Londonban olyan irgalmatlan nagy parkok vannak, mint egy kisebb budapesti kerület. Csodaszép pázsittal, dombokkal, szökőkutakkal, tavakkal, és még sorolhatnám. Nem tud az ember fél órát úgy utazni a városon belül, hogy ne akadna egy csodaszép parkba. A minap is olyan csodálatos parkot fedeztünk föl, ami rajta sincs a gps-en… Pedig nem is volt kicsi.

Két keréken

Megvettem első értéktárgyamat: egy csodaszép, hatalmas holland-típusú kerékpárt. Ebayről rendeltem, két nap alatt a szobámban volt a vadonatúj kerékpár. Nosza, össze is szereltem a becsomagolt alkatrészeket, kormány, első kerék, fék, váltó, minden passzolt, már csak föl kellett fújom a kerekét. Vettem gyorsan egy pumpát, de az nem hogy nem fújt levegőt a kerékbe, de kiszívta az összeset. Irgalmatlan mérgemben még jobban rácsavartam a szelepre a pumpa fejét, de az első pumpálásra kisebb durranással szétrobbant a pumpa. Na tessék.  Siettem, mert a bringával akartam munkába menni, s már idő volt, visszaszaladtam az indiai bóvliárushoz új pumpáért, amikor megláttam, már nincs a kezemben a szelepcsavar, valószínűleg elvesztettem útközben. Marha mérgesen levágtam a szobám szőnyegére a pumpát és kénytelen voltam busszal lemenni a városba. Másnap aztán határozott föllépéssel bementem reklamálni az indiaihoz, mire az adott egy másikat. Ekkor már vittem a kerékpárt is, lapos kerekekkel caflattam végig fél Finchley-n, ekkor jött már a főnök is, láthatóan az öreg eladó fia (tud élni: egész nap a szomszédos kávézó székén ücsörög a napernyő alatt, vízipipával, újsággal és a legújabb ipaddal a kezében, a fater meg eladó a boltjában.) Mondja nekem, hogy biztos a kerék a rossz, mondom, ne nevettessen már, vadi új a gép.. Leguggolt ő is, megpróbálta elöl, hátul, hát neki se ment. Beszalasztotta punjab utasításokkal az öreget, mire az megjelent egy hatvancentis, kétkezes, nyomásmérős csónakpumpával a kezében. Ezt szépen rácsatlakoztatva, egy pillanat alatt tökéletesen fölfújtam a kerekeket, nagy örömömben két fontot ráfizetve meg is vettem azt a nagy kajlát, és már tekertem is haza. Pompásan húz a vasparipa, kényelmesen ülök rajta, úgy szelem a mérföldeket a városban. Attól kezdve kerékpárral járok le a munkahelyemre, beérve betolom a pubba mindenki csodálatára, leviszem a konyhán keresztül a pincébe, megtörölközök, átöltözöm, és tökéletes eleganciával beállok a pult mögé. Szoktak ám nézni az öregasszonyok:)  

A kerékpározást irtóra élvezem. Be kell vallanom, mikor megvettem, nem számoltam avval, hogy tulajdonképpen hegyen lakunk,London egyik magaslati részén, lefelé nagyrészt gurulok, de egy pár emelkedőre így is föl kell hágnom, fölfelé viszont merő emelkedő az egész, majd megdöglök a tekerésben. Külön kedvező, hogy a hatalmas forgalomban is biztonságosan és gyorsan haladok, mert a buszsávban kizárólag buszok, kerékpárosok és taxik közlekedhetnek, így a legnagyobb dugóban is vígan száguldozok. Külön élmény, amikor egy-egy úton, utcán, vagy mondjuk a zsúfolt Baker streeten könnyedén tekerek el a Lamborghinik, Ferrarik és Rolls Royce-ok között. Megvan az élménye Londonban kerékpározni, az már egyszer biztos. Általános véleményt nem tudok mondani a vezetési stílusukról, annyi bizonyos, hogy bent a belvárosban sokkal nagyobb marhák az emberek, mint kijjebb. Előzékeny és bunkó vezetőkkel is találkoztam már, többségében nem volt problémám. Kereszteződésekben és útelá..útelázkodá…útelágaz.kodásokban érdemes extra figyelmet fordítani a mögöttünk haladókra, mert általában mennek, mint a birkák. Kezdetben a baloldali közlekedés is külön pikantériát adott a kerékpározásnak, ma már teljes mértékben megszoktam. Gyalogosan legalább két hétig úgy össze voltam zavarodva, hogy azt sem tudtam, merre nézzek az úton, aztán egy kis megfigyelés után már ment minden rendesen.

Londonban állandó jelleggel találkozhatunk útlezárásokkal, eltereléssel, útépítéssel, szűkülettel, a minap hatalmas félpályás muzulmán tüntetés volt a belváros kellős közepén, volt is rendesen dudálás és anyázás az autósok részéről. Hangosbemondókban ordibáltak arabul és angolul, leghátul a nők mentek talpig fekete csadorban a gyerekekkel, csak a szemük látszott, elöl a férfiak. mindegyik kezében transzparensek, hatalmas fekete zászlókat lengettek arab kalligráfiákkal, a dzsihádot éltették, a demokrácia sátáni mivoltát hirdették, és a muzulmán hitre való térést szorgalmazták. A menet két oldalán végig rendőri kíséret, mögöttük két-három csapatszállító rendőrautó. Mint egy korábbi beszámolómban már meséltem, a tüntetéseken jelenlévő rendőri erők itt minden esetben a tüntetőket védik. Van különbség. Természetesen, a szocialisták által szervezett, minden esetben anarchista fiatalok hordáinak vandalizmusával végződő tüntetések alkalmával (mint amilyen volt az egy hónappal ezelőtti, az elmúlt évtized legnagyobb tüntetésének kikiáltott őrjöngés, ami után a  fél belvárost szétverték a huligánok, kaptak a szobrok, boltok, bankautomaták, de még a frissen fölállított olimpiai óra is) előfordulnak az összecsapások a rendőrséggel, az egyik ilyen emlékezetes esemény a közelmúltban volt, amikor a diákhitel miatt tüntető egyetemisták több ezres tömege harcolt napokon át a rendőrökkel. (Akkor történt a világhálót is megjárt bohózat is, amikor az egyik rendőr teljesen jól látható módon megcsúszott és leesett a lováról, ami megtaposta, Nagy-Britannia ostoba miniszterelnöke pedig jó gyurcsányosan ráfogta a tüntető diákokra az esetet. Egészen pontosan azt hazudta, hogy a diákok lerángatták a rendőrt a lóról és megverték, videó alább.)

 Külön említést érdemel a tulajdonképpeni belváros legismertebb utcája, az Oxford Street, ami majdnem egymaga kiteszi a West End nevezetű üzleti negyedet. Az egy marha hosszú utca, kéritányú forgalommal, zömében taxik és buszok használják, de azok iszonyat mennyiségben. Alkalmanként egymásután 15-20 piros buszt és ugyanennyi taxit számolni meg egymás után, „halandó” autóst alig látni. Na itt külön élvezet kerékpározni. Arról nem beszélve, hogy az utcán olyan iszonyatos embertömeg hömpölyög, hogy hétvégenként dugók alakulnak ki a járdán egy-egy üzlet előtt. Ilyet még életemben nem láttam, várakoznak az emberek, hogy megtegyenek két lépést a nagy zsúfoltság közepette. Mint egy koncerten vagy jegyvásárláskor, vagy nem tudom én. Hihetetlen. Egyébként minden áldott nap veszélybe sodorják magukat a gyalogosok, nem férnem el az utcán, és állandóan az úttesten mászkálnak, le se tojják, hogy busz, kocsi, vagy taxi jön, Nemhogy kerékpáros... Az Oxford Streeten állandó csöngetés közben tudok csak haladni.

Hogy mi zajlik mostanság itt, Londonban? Olimpia-láz, foci-drukk, minden napra jut egy gyilkosság az újságok címlapjára, benzináremelés, Líbia, al-Kaida, stb. A minap 26 fok volt, csodaszép nyári meleg, ezt úgy jelezték előre, hogy iszonyatos hőségriadó, borzalmas kánikula. Nincsenek hozzászokva. Nagy élmény volt a pubban a Manchester United meccsét megnézni, én voltam az egyedüli United-szurkoló, még szerencse, hogy a pult mögött álltamJ. A Barcelona-Real meccset egy négyszintes pub fölső emeletén néztük meg, hatalmas kivetítő előtt. Óriási hangulat volt, több száz fiatal, Barca- és Real mezekben, mi az első sorban ültünk a földön. Már a csapatok bevonulásánál euforikus hangulatban tombolt az egész szint, óriási volt ott végigszurkolni a meccset, persze másnap alig bírtam énekelni a templomban. Sajnos a kupadöntő alatt dogoztam, a végén már hárompercenként rohantam le a pincébe, az irodai gépen néztem az eredményt.  Londont most alaposan fölforgatja a focivilág, hiszen kiesés szélén áll a West Ham, és matematikailag még bajnokesélyes az Arsenal és a Chelsea is (úgyis az MU nyer), a másodosztályból pedig 15 év után listavezetőként följuthat a Queens Park Rangers, Buzsákyval a soraiban! És természetesen: Royal Wedding, azaz Vilmos herceg, a leendő király és menyasszonya, Kate egész világot megrengető pénteki esküvője a Westminster apátságban.  Január óta minden erről szól. Mindenütt ott a képük: zászlókon, alsóneműkön, édességeken, autókon, bérleten, óvszeren, sakpán, kabáton, étkészleten, tollakon, bögrén, hálózsákon, és a jó ég tudja még, mi mindenen. Természetesen a csapból is ők folynak, a szó legszorosabb értelmében. A pubban külön esküvői sört csapolunk ezen a héten.  (Fantasztikusan őrült esküvői cuccok ide kattintva) Az olimpiai jegyvásárlásra külön regisztrálni kellett a hivatalos honlapon, majd április 26-ig a kívánt jegyeket meg lehetett vásárolni. Ezután jön egy sorsolás, ahol a Királyság lakosai között 2 millió jegyet sorsolnak ki. Akinek nem jutott a regisztráltak közül, az visszakapja utalással a pénzét. Nos, sajnos, én lemaradtam… Pedig regisztráltam a vízilabda-döntőre, kézi meccsekre és kajakra is.

Ez a két hét egyébként érdekes, a múlt hét vége ugye húsvét, előtte azonban sárkányölő szent György napja, Anglia védőszentjének ünnepe, nemzeti ünnep és szünnap. Hosszú hétvége tehát, hétfőn bank holiday, azaz minden bank és tranzakció zárva. Pénteken a királyi esküvő, szombaton május 1. (mayday), nagyon sokan ezt a két hosszú hétvégét összekötik egy kéthetes szabadsággal és elutaznak Londonból. Húsvét hétvégéjén úgy pangott az ürességtől a bár, hogy az ilyenkor szokásos 2500 font helyett 150 ! fontot kasszíroztunk… Én négynapos szabadságot vettem ki csütörtöktől, de még kedden is alig voltak a pubban, valószínűleg ez a hét is ilyen laza lesz. Szent György napjára is külön Bombardiert kötöttünk csapra, a képen a legyőzött sárkányt lovagolja, kezében egy korsó Bombardierel (rém rossz lötty). A sárkány szeme egy villogó zöld led… Ugyanerre a sörre csütörtökön magam cseréltem a  „Will és Kate esküvői söre” emblémát, alatta a szöveggel: „Mondd ki az IGEN-t és igyál egyet Angliára!” Ezen felül áruljuk a héten a Matrimoniale alet, ennek neve legalább játékos, és magáért beszél. Ez viszont finom édes ale. A pub föl van zászlózva végig, és „Ünnepeld velünk Will és Kate esküvőjét” plakátok lógnak a falon. Iszonyat őrület van itt Angliában. Na, és természetesen ekkor meg lesz bolondulva a város, több millió ember érkezik erre a napra Londonba, hogy lássa a templomból kilépő királyi párt. És természetesen itt is vannak olyan sül bolondok, akik már egy hete odaköltöztek az apátság bejárata elé. A minap megnéztem ezeket az őrülteket, a fényképek magukért beszélnek… Nem is az angolok lennének, ha nem jelentek volna meg bukmékerek a helyszínen, a különböző angol fogadási irodák millió lehetőséggel kecsegtetnek, lehet például arra fogadni, hogy Kate késni fog, hogy Harry herceg, a tanú elalszik, hogy Vilmos herceg megbotlik-e az oltárhoz menet, vagy utána, hogy esni fog-e az eső, hogy rosszul lesz-e valaki az esküvőn, hogy elrontja-e a szöveget ,Kate, hogy milyen színű kalapot visel a királynő, és még sorolhatnám… Egyébként az egész belváros meg van bolondulva, kordonokkal le van zárva fél Westminster (péntek hajnaltól a szó szoros értelemben mindennemű járműforgalom elől el lesz zárva a városrész délután kettőig. Már most akkora dugók vannak a belvárosban, hogy kerékpárral alig tudok ellavírozni közöttük. Mi lesz itt pénteken…

Vilmos herceg magyar vendége

Az esküvő után Vilmos herceg és újdonsült felesége (aki most kapta meg nemesi rangját, mivel az angol királyi családban kikötés, hogy csak nemest vehet el a trónörökös) az 1902-ben készült nyitott hintón integet végig a városon, az út oldalán fölgyülemlett millióknak. Már most teli van tévésekkel a város, a világ minden pontjáról, hogy percről percre tájékoztassák a szenzációra éhező embereket. A város számos pontján óriás kivetítőn kísérhetik figyelemmel az egész ceremóniát és az azután következő hacacárét. Engem teljes mértékben hidegen hagy ez az egész, de az érdekesség kedvéért egy pár érdekességről beszámolok legközelebb. Ami viszont annál nagyobb szenzáció: egyetlen magyar lesz jelen a trónörökös esküvőjén, melyre a legszigorúbb óvintézkedések közepette elehet csak bejutni, kizárólag a királyi ház által meghívott 2000 exkluzív vendégnek. Volt is fölháborodás, hogy az amerikai elnök nem kapott meghívót, David Beckham viszont igen. Magyarországot még csak mindentaláíró-szuperülbeszélő Schmitt Pali bácsi sem képviseli, hanem… (dobpörgés…): Konrád barátom az egyetemről!!! A Westminster apátság dolgozójaként az a szerencse érte, hogy az apátság 200 dolgozója között kisorsolt tíz jegy egyikét ő kapta. A megjelenés szigorúan a morning suit nevű angol parádéruhában engedélyezett, Konrád barátom azonban egy díszes, aranysújtásos atillát csináltatott magának, aminek viselésére engedélyt is kapott. Talán az egyedüli lesz, aki nem az egyenmaskarát viseli. Mivel nem tudtam kiharcolni, hogy legalább a közelbe kerülhessek őt fotózni, erről lemaradok, de, ha minden igaz, egy munkatársa végzi majd el ezt a munkát, és akkor közlök néhány képet, és Konrád élménybeszámolóját.

 Biztosítva

Az első lépés, hogy életet kezdjen valaki az Egyesült Királyságban, az a lakás. Ha van lakásod, akkor lehet bankkártyád. A bankkártya mindenhez kell, egyébként nem állnak veled szóba. Ha ezek megvannak, kérni kell egy időpontot egy interjúra a Jobcenterben, az intejú maga kb tíz percig tart, lemásolják az útleveled és minden adatodat bevezetik a nyilvántartásba, beleértve otthoni címedet, szüleid nevét, TB-számod, stb, tehát mindent, ami létezik. Ezután egy-két héten belül megérkezik az NI szám, azaz a National Insurance, vagyis a TB. Evvel el kell menni a lakáshoz legközelebb eső háziorvoshoz (GP= general practitioner), csak oda lehet regisztrálni, máshonnan elküldenek). A miénk elég közel van, tíz perc gyalog. Itt az NI számmal, útlevéllel, lakcímigazolással (bérleti szerződés/számla) kell regisztrálni, valamint kitölteni egy lapot mindenféle egészségi állapottal és gyógyszerekkel  kapcsolatos kérdéssel. Ha ez megvan, kapunk egy időpontot a nurse-szel, azaz a nővérrel, vagy hogy hívjuk ezt otthon. Asszisztens (ugyan a nurse eredetileg nőit jelent, de ma használják férfi asszisztensre is ugyanúgy.) Egy hét múlva mentem interjúra egy nagyon kedves, fekete női asszisztenshez, aki kb ugyanazokat a kérdéseket tette föl, mint amikre egy héttel korábban válaszoltam papíron. Megmérte a révnyomásomat, fölírta az asztmára szedett és nem szedett gyógyszereimet, és kész is voltam. Kérés nélkül is mondta, hogy legközelebbi alkalommal ad beutalót tüdőszűrésre és asztma-felmérésre, és ír gyógyszereket is, hogy legyen. Innentől már csak egy lépés a teljes körű biztosítás, azt sem nekünk kell megtennünk: 2-8 héten belül postázzák az NHS (national healt service) számot. Ez két hete meg is történt, így ha cukrászdát még nem is nyithatok Bécsben, de hivatalosan is teljes körű biztosítást élvezek az egész EU-n belül.  A rendelőben találkoztam is a háziorvosommal, a neve dr. Stephen Kenneth Dodanwatawana. Lehet megtanulni Srí lankai, és kedvenc helye Dömös, ahol anno sok nyarat töltött. Mondogatta is, hogy „ááá, mágyár, csokkolom, csokkolom…” Végtelenül kedves, mosolygós, 50-60 közötti férfi, pulóvere alatt nyakkendőt hord, amire egy méretes kereszt van tűzve. Véleményem szerint jehova tanúja a csóka, mert mindkét alkalommal friss őrtornyot találtam a rendelőben.

A kórusban

Még március elején jelentkeztem a St Mary at Finchley anglikán templom énekkarába, hamarosan el is kezdtem járni a próbákra. Az énekkar főleg nyugdíjasokból áll, egy fiatal, profi srác van még a soraiban. Mindenki fantasztikusan énekel, és elképesztően barátságosak, állandóan kérdezik, hogy vagyok, hogy érzem magam, milyen volt a hetem, jaj de örülünk, hogy itt vagy, stb. Két heti próbára járás után méretet vettek rólam, és virágvasárnap már be is öltöztem! A kórus a hajó első oldalában, az orgona mellett foglal helyet féloldalasan az oltár és a hajó felé, ott ülünk mindannyian, bíborvörös, földig érő, hosszú ujjú ruhában, rajta fehér karinggel. A karnagy egy hihetetlenül zseniális törékeny nő, Alison, rendkívüli energiával, empátiával és muzikalitással ellátva. Az énekek hagyományos angol egyházi énekek, négy szólamban, csodaszépen. Alkalmanként Händelt, Purcellt is éneklünk, mondhatom, hogy a szőr is föláll a hátamon ezek éneklése közben, orgonával vagy zongorával kísérve.

Az anglikán istentisztelet tulajdonképpen megegyezik a római katolikus misével, a pap énekének dallama is megegyezik néha, pl. az „íme, hitünk szent titka: halálodat hirdetjük Urunk….” A szentmise állandó részei megegyeznek, mindent természetesen négy szólamban éneklünk, az egyházközség tagjai a szoprán szólamát éneklik. A kézfogás a templomban marha érdekes, ha szabad ezt mondanom. A „legyen békesség köztünk mindenkor” után megmozdul az egész templom és körülbelül öt perces népvándorlás veszi kezdetét, mindenki mindenkihez odamegy kezet fogni, ölelkezni. Feketék, ferdeszeműek, angolok, és mindenféle náció gyermekei. A hiszekegy egy az egyben megegyezik a miénkkel, „az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházban” hisznek ők is, magyarul katolikusok, csak Róma primátusát nem ismerik el. Ami még különbözik, hogy nálunk csak fehérbor lehet misebor, ők meg vörösbort változtatnak át. Virágvasárnap a közösségi házból vonultunk át a templomba, pálmaágakból font keresztekkel a kezünkben. Húsvétvasárnap érdekes módon kezdődött az ünnepi szentmise. David atya egy méretes vuvuzelával a kezében vonult be, s a három „Föltámadt Krisztus!” és az arra adott „Valóban föltámadt!” válasz után alison beintette a joyfuk noise-t, vagyis az örömteli hangzavart, és David atya megfújta a vuvuzelát, mindenki valami hangszert, zajkeltő eszközt kezdett ütni-csörgetni-hangoztatni, szóltak a sípok, dobok, zengett a taps, furulya, vuvuzela, dobog, az alleluja és még ki tudja, micsoda, jelezve a . Mindez kb tizenöt másodpercig. Az ünnepi mise nagyon szép volt, áldozás után olyan fantasztikus Händelt énekeltünk a Messiásból, hogy beleborzongtam. Íme a darab, sajnos nem a mi előadásunkban, érdemes meghallgatni:

Robbanás a közelünkben

Nagypénteken Wood Greenbe buszoztunk, ez kb 40 perces utat jelent, ez elég közel van hozzánk. Pár perc buszozás után irgalmatlan nagy, égbenyúló, terebélyes, koromfekete füstöt pillantottunk meg a távolban. Egyre közeledtünk hozzá, egyre nagyobb volt, és félóra buszozás után sem csökkent a mérete, sőt, egyre csak nőtt. Szirénáztak mellettünk rendre a tűzoltók és mentők minden sarokról.  Délután meg is találtam a neten: két kerülettel arrébb, Walthamstowban gyulladt ki egy gumigyár, és a benne lévő gázpalackok is sorra robbantak föl a tűzben, hatalmas kár keletkezett, de személyi sérülés nem történt. Még szerencse, hogy nem volt szél, a gyár mellett ugyanis lakónegyed terül el.

Húsvéti pázmányos ünnep véres románokkal

Konrád barátomnál gyűltünk össze pázmányosok és még néhány itteni magyar barát, húsvét gyönyörű vasárnapján. Verőfényes napsütés, huszonöt fok, ennél szebb időnk nem is lehetett volna. Mindenki készített valamit, előtte nagy volt a sürgés-forgás. Volt leves, fasírt, lencse-, gyömülcs-, és zöldségsaláta, mindenféle finomságok, sütemény, édességek, húsvéti tojás, Unicum, sör, bor, whiskey és természetesen hatalmas hangulat. Irtó jó volt itt, London északi csücskében ennyien összejönni, anekdotázni tanárokról, bulikról, vizsgákról, egyetemi éveinkről. É ott helyben készítettem el a finom vegyes salátámat, míg Hudi sertés szeleteket sütött, az első másfél órát a konyhában töltöttem. Kiérve a napra, a szomszéd románokkal elegyedtem szóba, már magam sem tudom, hogyan. Bemutatkoztunk egymásnak, én pár szót mondtam nekik románul, többet, mint egy átlag magyar szokott, hát úgy megörültek, hogy rögtön hoztak is nekem egy üveg csíki sört (Ciuc=Csík). LONDONBAN ittam csíki sört!!! Jó fél órát társalogtam velük, előadtuk egymásnak minden román, illetve magyar nyelvtudásunkat (én többet tudtam románul, mint ők magyarul), még tanultam is valamit. Azon kevés románok közé tartoztak, akik kedvelték a magyarokat. Mondták is, hogy Szatmárban, Kolozsvár környékén, Csíkban, Hargitában, Gyimesben milyen sokan vannak. (Jó, ha tudják...)

Mindegyik dolgozott már magyarokkal, és vannak magyar haverjaik is, és szeretik őket. Kevés ilyennek találkozni. Az egész nap fantasztikusan telt el, reméljük, gyakoriak lesznek a hasonló pázmányos összejövetelek. Ha valaki tud még pázmányos (öreg)diákról, aki itt él, jelezze!

Késő délután óriási csetepatéra lettünk figyelmesek odakint. Már aki bent volt, a lányok kint ültek a napon, ők látták az egészet. Két román cimbora, akikkel beszélgettem, addigra kissé alkoholos befolyásoltság alá kerültek, és összeszólalkoztak. Rúgták, ütötték egymást, folyt a vér, csörömpöltek az üvegek, ,ire kiértünk, vérző orral guggolva bőgött az egyik részeges román. A békéltető haverjuk, egy száztíz kilós szőrösfülű, a kis Vasilével a karján ütötte-vágta a többit, nagysokára sikerült is békét teremtenie. Engem sörrel kínáltak, egymást meg összeverték. Mondanám, hogy én már csak egy sört kérek, de már azt előre megkaptam…

Mivel nem sokkal dél után már mindenki ott volt, hajnali fél háromkor már haza is indultunk, és bár normál esetben 50-perc is lehet az út hozzánk, éjjel 28 perc alatt haza is értünk.