Mindenekelőtt szeretném leszögezni: elegem van a blog.hu-ból: hol engedi, hol nem középre zárni a képeket, formázni a szöveget. Teljesen kikészít.

A leggyorsabb út hazafelé természetesen a repülő. Nagyjából két óra, míg a lakástól a reptérre érek, két és fél óra, maga a repülés, alsó hangon fél óra, míg kikászálódom a reptérről, onnan még haza Szegedre két és fél óra, és otthon is vagyok. Ha szerencséje van az embernek, 65 fontért oda-vissza meg lehet járni a repülést, de ez kivételesen jó ár. Most nyáron, az olimpia miatt egy útra átlagosan 100-150 fontnál kezdődnek a jegyek, egyébként átlagosan 10-120-ért meg lehet járni. (Figyelni kell a konkurenciát, most, hogy a MALÉV becsődölt)

Másik lehetőség a kocsi, ami vezetéstől, útviszonyoktól függően 18-30 óra. Volt már mindkettőben részünk. Közösségi oldalakon lehet sofőröket vadászni, aki épp hazamegy, az utast keres, aki menne, az meg sofőrt. Nyerészkedés nincs, így mindenki jól jár, 50-70 fontért meg lehet kapni egy utat/fő. Ez ünnepek alatt, szezonban több, mint olcsó.

Az autós utazás külön fogalom ekkora távon. Nyilván unalmasabb, az ember szétüli minden izmát, be van zárva az autóba, ugyanakkor megvan a maga varázsa is. Londontól Doverig nagyjából egy óra alatt leér az ember, a hajóút másfél óra Calaisig, két óra Dunkerque-ig. Franciaországban fizetősek az autópályák, így a Lille felé vezető, rövidebb utat érdemes inkább hamar autóúton Belgium felé folytatni, ahol már repeszthetünk az autópályán Brugge, Gent, Brüsszel, Liége útvonalon Németországnak.

Az érintett városokat természetesen nem érinti az autópálya, mindig figyelni kell a lehajtókat, nehogy eltévesszük és bekeveredjünk Brüsszelbe például, mert akkor az tetemes időkiesést eredményez. Legutóbb reggel hét és nyolc között értünk a Brüsszelt északról elkerülő körgyűrűre - vesztünkre. Akkora dugó volt, hogy kemény két órát veszítettünk. Aki siet, annak tanácsosabb teljesen elkerülni Brüsszelt, és Brugge után délnek venni az irányt a Kortrijk-Turnai-Mons-Charlero-Namur útvonalon Liége felé, ami után az eredeti útvonalon folytatva Aachennél léphetünk be a véget nem érő Németországba.

Belgiumhoz még hozzá kell tennem, hogy a Francia határ közvetlen közelében (1-2 km) találhatók vámmentes, vagy ahhoz hasonló árakkal rendelkező trafikok, elképesztő jó áron lehet kapni jobbnál jobb belga apátsági söröket, ki ne hagyja, aki arra jár!

Németországon át két-három útvonal is létezik, mindegyik szinte kilométerre pontosan megegyezik. A hatalmas távolságok miatt szinte minden út autópálya, ezért érdemes a kevésbé forgalmas felé venni az irányt, mert hiába hosszabb mondjuk 20 kilométerrel, annyival is hamarabb érünk célhoz, mert alig van rajtuk forgalom.

A leggyakoribb útvonal Aachen-Köln-Frakfurt a. M-Würzburg-Nürnberg-Regensburg-Passau, és azután Ausztria, Wels és Linz felé.

Tankolásnál érdemes figyelembe venni, hogy az autópályák mentén lévő benzinkutak akár 2-3 euróval is drágábbak lehetnek, érdemes egy kisvárosba lehajtani tankolni.

A nálunk már bevált alternatív útvonal Aachen és Frankfurt között jelent egy kis időmegtakarítást. Aachen után haladunk szépen Köln felé, de útközben, még a dómváros előtt lehajtunk a tehetséges, ám annál ellenszenvesebb autóversenyző, Michael Schumacher szülővárosa, Kerpen felé. Az út mellett megcsodálhatjuk a róla elnevezett gokartkomplexumot is. Koblenz a célunk, ami után irány vissza az E35-ös, az eredeti útvonal szerinti autópálya, Frankfurt felé, Nürnberg irányába.

Főleg Németországban érdemes tudni, mi a következő (akármilyen messze lévő) nagyváros, így Frankfurthoz közeledve már ne a város tábláját, hanem Würzburg és Nürnberg nevét keressük.

Regensburg nagy múltú város, nevét látva nem csak történelmi emlékei, hanem az ország területének végét, Ausztria közeledtét hirdeti, hatszáz kilométer Németország után már csak 328 km Ausztria, van hátra, ami eltörpül az eddig megtett út mellett. Bécs (Wien) előtt kicsit kacifántos az autópálya, ne hajtsunk be a városba, mert napközben ez megbosszulja magát!

Egy ilyen hosszú utat kellő tervezés és előkészületek után érdemes csak megtenni, és természetesen jó, ha nem csak egy sofőr van, így rugalmasabban tudunk haladni, ha számít az idő - és persze biztonságosabb is.

A biztonság és az időben érkezés azonban nem mindig rajtunk múlik. Sajnos mindig látni baleseteket, egyszer éjszaka a kerülővel együtt két órát veszítettünk, a pályára visszahajtva láttuk csak, hogy miért: vagy négy tűzoltó, tucatnyi  rendőr- és mentőautó állt körül egy kamiont, ami teljesen laposra volt nyomva - úgy próbálták kivágni a szerencsétlen maradványait a pilótafülkéből. Nagy sebességgel mehetett bele az előtte lévő kamionba.

De lehet az út esős, nyálkás, jöhetnek idióták (autópályán mindig vannak), akik nem jeleznek, rátapadnak az előttük lévőre, nagy sebességgel érkeznek, stb.

Az augusztusi esküvőre is kocsival mentünk. A sofőrrel és feleségével utaztunk egy VW Passattal, ismerőseik mögöttünk jöttek egy Mercivel.

Valahol Würzburg környékén járhattunk, pályaépítés miatt útszűkületek voltak. Egyszer csak nem voltak sehol a mercisek. Gynús volt már, lehúzódtunk, vártunk, de semmi. Rossz előérzetünk beigazolódott: visszakanyarodva hamarosan megláttuk a kocsi roncsait: alaposan összetört, ráadásul a mögötte lévő autó is megrongálódott.

Egyszerűen a kellőnél nagyobb sebességgel érkeztek az útszűkületbe, és egy úton lévő gumidarab megdobta az autót, amit már nem lehetett megállítani. Betonkorláttól betonkorlátnak dobálta a sebesség az autót, ami, ha nem Mercedes, csúnyábban is végződhetett volna a dolog. A mögötte haladó meg nem tartott kellő távolságot, beléjük szaladt. A kiérkező rendőröknek azt próbálta beadni, hogy a mercis hibája volt minden, de a vak is látta, hogy máshogy nem történhetett a dolog, csak, hogy túl közel volt hozzá. (A végén ő is kapott valami bírságot ezért)

Na, a vége az lett, hogy száz euró büntetést kaptak szerencsétlen magyarjaink, "az út megrongálása" címen (itt fölöttünk a képen az okozott kár), aztán kötelező jelleggel autómentőt kellett hívni, aki semmi áron nem volt hajlandó alkudni, és 300 euróért vontatta el a roncsot egy 5 km-re lévő mezei parkolóba - számla nélkül. Ráadásul az engedményért könyörgő szerencsétlen srácot nemes egyszerűséggel kilökte a teherautóból, még a nadrágját is elszakította.

A képen Kegyetlen Günther és a roncs, és az elszakított nadrág.

Szegény srác, nemrég vette a kocsit. Ugrott az autó,  meg egy csomó pénz.

Kérdezheti az ember, hogy miért veszett oda az autó, hiszen egy kis ráfizetéssel ki lehetne kupálni azt a mercit. Nos, ez a kocsi 700 fontba került. Elszállítani akár Szalontára, akár Békéscsbára, Szegedre, Nagyváradra, vagy vissza Angliába, és ott megjavíttatni, legalább két-háromszor annyiba kerülne, mint egy másikat venni. Nagy nehezen sikerült elindítani egy ismerőst Nagyszalontáról, merthogy odavalósiak. Mi aztán nagy sokára magukra hagytuk őket, ki tudja, eddig vártak a szerencsétlenek a szakadó esőben a roncs mellett, míg megérkezett a fölmentő sereg...

A srácok most utaztak haza Angliából két és fél év után először...

Visszaúton kifogtunk két srácot, akik eleve három órát késtek, telefonon nem tudtuk elérni őket, így ott olvadoztunk a nyári kánikulában a Nyugati parkolójában három órán keresztül. Kettejük kapcsolata Franciaország vége felé drasztikus fordulatot vett: veszekedni kezdtek. Folytatták a hajón, Angliába érve pedig tetőzött a hangulat: Dovertől Londonig végig üvöltöztek egymással, anyáztak, fenyegetőztek össze-vissza, majdnem ki is szálltak verekedni.

A legtöbb meglepetést azonban a karácsonyi út tartogatta. Egyetemi barátunk, a Leedsben lakó Bíró Lóri kocsijával mentünk haza négyen.

Már lement a nap, s már-már látszott a német út vége, nem volt hátra 200 km Ausztriáig, amikor egy parkolóban alattomos, lassú sziszegésre lettünk figyelmesek az autó irányából. Sajnos megtaláltuk a forrását is: egy szög feje állt ki a bal hátsó kerékből. Beljebb nyomtuk, s ekkor elállt a sziszegés, betömte a lyukat. Többszörös dilemma előtt álltunk: tovább merjünk-e menni így, vagy tegyük föl a mankógumit, amivel ígyis-úgyis el kell menni egy szervizbe a lehető leghamarabb? És már csak másfél óra volt Ausztriáig... Végül is előkerült egy úgynevezett defektmentesítő gumitömítő gél, amit erős rázás után kell a kerékbe juttatni, ott aztán kitágul és megköt. Befújtuk a tubust, de a biztonság kedvéért a következő faluba (Loderbach) behajtottunk egy Autohofba, ahol továbbküldtek bennünket a faluba egy szervizbe. A koma itt készségesen elmondta, hogy ő ezt itt nem tudja megcsinálni, de a habot biztosan nem kellet volna befújni, mert tönkreteszi a kereket.

Elmondta, hogyan s merre, elmentünk hát az öt kilométerre fekvő kisvárosba, Neumarktba. Lévén, hogy rengeteget felejtettem németül, az angolt meg nem értette a pultos kislány az autószerelőnél, megkérdezte, honnan jövünk. És csodák csodájára, fölhívta a műhelyt, ahol egy magyar szerelő is dolgozott. Kivártuk a sorunkat, és Attila, a nagyváradi születésű mokány fickó kezelésbe vette az autónkat. Sűrű szitkozódások közepette hordta el mindennek ezt a gumitömítő defektstopot, ugyanis valóban tönkreteszi a kereket. Úgyhogy aki ilyet használna, NE TEGYE!

Attila szépen rendbehozta a kereket, és biztosított bennünket, hogy ennek a következő 20 000 kilométeren semmi baja sem lesz.

Jó háromórás kényszerpihenő után folytattuk utunkat. Bécsnél még eltévesztettük az irányt és bementünk a városba - szerencsére már alig volt forgalom, így hamar kiértünk a császárvárosból. Hegyeshalomnál autópálya-matricát kellett venni. Igen ám, de olyan szerencsétlenül van megoldva az utolsó leálló blokk jobb kéz felől, hogy természetesen áthaladtunk rajta, a következő, amit már láttunk, az a kamerakontroll tábla volt. Satufék, visszatolatás az autópályán... Lóri nem merte ezt sokáig fokozni, úgyhogy a pénzzel kipattantam és elkezdtem visszafutni a bázisig. Jéghideg volt. A pénztárnál kellett ugye a rendszám, amit a nagy sietségbe nem diktált be, én meg nem néztem meg. Magyar telefon senkinél sem volt a kocsiban, így fölhívni sem tudtam őket, na akkor rohanás vissza. Megcsúsztam a jégen és beleestem az árokba, sebaj, mentem tovább, rendszám megvan, vissza a pénztárhoz, a pénz persze nem volt elég, akkor eurót váltottam ugyanott marha rossz árfolyamon, de végül megvolt a matrica. Bicske felé vettük az irányt, hogy kiérünk Piliscsabára, ott akartuk tölteni az éjszakát. A zsámbéki hepehupás út azonban tükörré volt fagyva, egy magaslaton meg is állt az autó, és elindult lefelé... Alig tudtuk hárman kiszállva egyenesbe állítani anélkül, hogy az árokba csúszna... Piliscsaba tehát kilőve, maradt Budapest, ahova aztán sikeresen megérkeztünk.

Visszafelé ismét Németországban jöttek a problémák. Elég annyit mondani, hogy január másodikán keltünk útnak. Az emberek ezrével indultak vissza nyugatra, az autópályákon olyan irgalmatlan méretű dugók alakultak ki, hogy két-három órán keresztül minden simán ment, egészen a hajóig. A hajó ugyanis erős viharba keveredett az éjszaka, emiatt aztán egy órát késtünk. A java csak ekkor jött, olyan, amit el sem tudtam volna képzelni: olyan erős volt a szél és a hullámok, hogy a hajónk nem bírt kikötni.... Körülbelül egy órán keresztül próbálkozott befarolni a dokkba, ám a hullámok minduntalan ellökték. Centiről-centire araszolt a móló mellett, már mindenki a koccanást várta, de végül, nagy nehezen sikerült bedokkolni, centikre haladva el a mólótól...

Szépen mi is elfoglaltuk a helyünket a kocsiban, várva az indulásra a hajó gyomrában. Ekkor jött a következő csapás: A szivargyújtóban felejtett utazó hűtőláda lemerítette az akkumulátort, az autó elindult. Jeleztem az irányító matróznak a problémát, majd megvártuk, míg minden autó kihajt a mi emeletünkről. Egy segítőkész ír banda rögtön mellénk állt, hogy segítsen. Bikázónk volt, de nem fértek hozzá az Audi motorterében az akksihoz. Jött aztán a legénység három-négy tagja, hoztak egy kerekeken guruló bikázó egységet, avval aztán berántották a motort, és végül el tudtunk indulni. Szerencsétlen hajóra várakozók, nem elég, hogy másfél órát késett a hajó, még ránk is várniuk kellett.