Ági húgom esküvőjéről hazajövet ért a hír: a cég megvált Soho-beli pubjkutól, a nekem is munkát adó Pillars of Herculestől. A senkiföldjére értem vissza, kaptam is egy levelet, melyben megköszönték a munkámat.

A Hercules korábbi menedzsere, Kamila és a hozzá közel álló emberek is kiléptek a cégtől, és egy újonnan alakult vállalatba léptek be. Ez az új cég vette át a Herculest és egy másik pubot a Covent Gardenen. Ennek lettem alkalmazottja, két korábbi munkatársammal együtt.

Sosem felejtem a Szomszédok első évadaiból azt a részt, amikor Etus meséli Julcsinak, hogyan próbáltak szerencsét a Szikszayval. A Szikszay a "Kóvent Gárdenen" dolgozott, és nem ettek mást, csak sült krumplit és banánt. Nyilván ez volt csak akkor. Még ötvenhat előtt valamikor. Hát én is a híres Covent Garden turistaparadicsomban kezdtem húzni az igát, az Essex Serpent nevű pubban. Sok volt a turista, több a borravaló is, de még a Sohónál is messzebbre kellett utaznom, ha nem is sokkal. Banánon meg sült krumplin kívül azért mást is ettem...

Hétfőn kezdtem az Essexben. Kedden hallottam, hogy a Finchley-beli lakásunktől öt perces sétára lévő hatalmas, forgalmas étterem-pubban munkaerőt keresnek. Be is adtam a jelentkezésemet, egy ott dolgozó magyar haver, Attila adta oda a főnöknek, mondván, jó srác vagyok. Másnap hívott is a főnök, a lengyel Daniel, hogy nagyon ütős a jelentkezésem, és behívna elbeszélgetésre. El is mentem két nap múlva, azt mondta, nagyon szimpatikus voltam már telefonban is, egyből kérdezgette, mik a hosszú távú terveim, mert ilyen kvalitású embereket keresnek vezetőnek a cégen belül. (560 egysége van a cégnek országszerte). Így, próbanap nélkül vett föl, még úgyis, hogy vasárnap délelőttökre templomi elfoglaltságaim miatt szabadra kértem magam.

Még Daniel hívását megelőzően fölmondtam az Essexben, a vezetés nagy sajnálatára, biztos lévén az új munkahelyben. Ilyenkor ugye még a hetet le kell dolgozni. Szerdán volt munkahelyemen, a Herculesben dolgoztam ismét, (már az új management alatt), szombaton pedig befejeztem pályafutásomat ennél a cégnél is. Hétfőn pedig kezdtem a Joiners Armsban, Finchley legnagyobb és legforgalmasabb pubjában.

Azóta a vendégek kedvence, a főnök szerint "helyi híresség" lettem "látványos szakállammal, nadrágtartómmal, kemény munkámmal és kedvességemmel." Valaki be is küldte  képemet egy vicces amerikai oldalra, ahol híres arcszőrzeteket gyűjtöttek csokorba.

Egyre többet dolgoztam itt, mások helyett is, egyre több feladatot és felelősséget bíztak rám, a főnök egyik jobbkeze lettem. Ez persze sok fáradtsággal, bosszúsággal, de ugyanannyi pénzzel jár.

Lassan fél éve dolgozom már itt. Azóta a cég befizetett egy 300 fontos vizsgára (kb 110.000 Ft), amelyet sikeresen teljesítettem, így Personal Licence holder vagyok, vagyis regisztrált, minősített alkoholárusítási engedéllyel rendelkező "szaki". A vizsga alkoholismeret, egészségvédelem, ide vonatkozó jogi ismeretek, szabályzások, vendéglátói- és higiéniai-, valamint üzleti ismeretekből állt.

A főnök, Daniel kedves és jó fej fiatalember a harmincas éveiben. Élvezem a bizalmát, de olykor a haragját is. Amikor nagyon forgalmasak vagyunk, és levegőt venni sincs szinte időnk, folyik a víz mindenkiről, rohanni kell, mint egy versenyen, és valami hiba csúszik a gépezetbe, hajlamos kiabálni, sőt üvöltözni. Ennek első számú célpontja általában én vagyok, mint aki kimondatlanul is felel mindenért. Két perc múlta aztán, vagy ha elül a vihar, mintha mi sem történt volna, ugyanolyan nyájas, mint azelőtt. Előfordult már, hogy utána fölmentem hozzá az irodába, és elmondtam neki, mennyire nem volt szép tőle, hogy így beszélt, és hogy türelmesebbnek kellene lennie. Ilyenkor mindig igazat d és bocsánatot kér. Szóval rendes arc.

A hely rendkívül forgalmas. Délelőttönként pangás van, mindig ugyanaz az öt-hat öregúr iszogat, ebédidőben rengetegen vannak, aztán megint csöndes a hely, a nap leszálltával pedig ismét kezdődik az ostrom. A hétvégéink sem nyugodtak: amikor nagyobb focimeccs (értsd: Arsenal, Tottenham, Chelsea, MU, Liverpool) van a tévében, akkor zsúfolásig telve vagyunk, ugyanez péntek-szombat, amikor is buli van (ócska diszkózene), lemezlovassal. E két napon éjjel egyig vagyunk nyitva, mire hazakerülök, mindig van két óra. Hihetetlen lehangoló látvány hetente kétszer ugyanazokat a harmincas éveiben járó fiatalokat látni, jönnek, isznak és vonaglanak, rázzák magukat a nők, akik egy-egy jobb parti reményében jönnek le a buliba, néha horogra akad valaki, akivel aztán vadul smárolnak, megy a tapi, aztán együtt mennek haza, vagy nem.

Rengeteg dolgom van. Nem csak a vendégek kiszolgálása, asztalok leszedése, de a hűtők föltöltése, kapcsolattartás a szerelőkkel, a konyhával, Daniellel, pince felügyelete, söröshordók cserélése, angol ale-ek tisztítása, takarítás, naplóvezetés, bár tisztán tartása, szóval állandó rohanás az egész meló. Pince a pincében (itt van mindenből a muníció), mi a földszinten, iroda és konyha az emeleten. Elöl kicsi, hátul irgalmatlan nagy kert, jó időben az egész szolgálat emiatt kétszer annyi munkát igényel.

A hely közönsége nagyrészt állandó, de minden nap vannak újonnan betérő arcok. A környék legforgalmasabb és legolcsóbb helye a miénk, csak azok pártolnak át a szomszédos kis helyre, akik biliárdozni (snooker) akarnak, mert az nálunk biztonsági okokból nincs. (Volt ugyan a kilencvenes években, de nem egyszer előfordult, hogy a dákót nem rendeltetésszerűen használták - értsd: kis híján agyonverték egymást - , ezért aztán el lett szállítva.)

Hét nagyméretű televízió van a falakon, minden fontosabb sporteseményt vetítünk, nagy örömömre. Naprakész vagyok az angol fociból, gyakran másodosztálybeli mérkőzéseket is látok, de az összefoglalókban a harmad-illetve negyedosztály góljait is. Ilyenkor fájdalmasat sóhajtok, és arról ábrándozok, hogy egyszer újra megüti a magyar foci az angol harmad-negyedosztály színvonalát...

A foci után nem a rögbi, hanem a krikett a legnépszerűbb. Inkább úgy mondom, az megy a legtöbbet. A krikett rém unalmas játék. Egyik nap munka közben látom, hogy Anglia játszik Pakisztánnal. Másnap megint. Harmadnap megint - de egész nap. Harmadnap már gondoltam, hogy valami nagy meccs összefoglalója, s annyira jó volt, hogy az egészet leadják, de a negyedik nap már tényleg nem értettem a dolgot. Az ötödik nap aztán utánaolvastam egy kicsit a sportnak. Amit láttam, az nem ismétlés volt, hanem úgynevezett tesztmeccs, ez öt napból áll, minden nap 7 órát játszanak...

Van egy vendég, az öreg Brian, éjjel-nappal nézi a krikettet, gyakran cukkolom is, milyen unalmas játék. Ilyenkor magyarázza, hogy ez micsoda mentális csúcsjáték, ez az egész élet, a krikett az elme győzelme, ha érted a krikettet, akkor érted az életet és mindent tudsz, stb. Addig nem házasodhatok meg, amíg meg nem értem és nézek vele egy meccset.

Tehát a krikett lényege röviden: 2x11 játékos játssza, egy dobó és egy elkapó (védekező) csapat. A játék célja, hogy a támadó csapat kiejtse a védekező összes emberét (mivel párban vannak a pályán, értelemszerűen a tizedik kiejtett ember után végük van), ekkor a két csapat cserél, a támadókból védők, a védőkből támadók lesznek - az nyer, akinek a végén több pontja van.

A dobó (támadó) játékos és tíz csapattársa a pályán van, míg az ellenféltől csak két játékos, két ütő, az egymással szemben lévő két kapunál.

A pálya közepén van a két háromlábú kapu. Az egyiknél a dobó játékos irgalmatlan erővel, egy patanással próbálja eltalálni a szemközti kaput (wicket), csakhogy ott áll az ütő játékos, aki minél messzebbre próbálja ütni a száguldó labdát (akárcsak a baseballban , vagy a métában). Ha a kezéhez, lábához ér, és a bírók úgy ítélik meg (ilyenkor a tévében mindenféle röntgen felvételeken elemzik a labda útját, helyzetét), hogy ez akadályozta meg a labdát a kapu eltalálásában, akkor amott a pont. Miután az ütőjátékos jó messzire elüti a labdát, ő és a társa elkezdenek futkározni ide-oda a másik kapuig és vissza -ahányszor megteszik a labdának az ellenfél által a kapuig történő visszadobásáig, tehát ahányszor helyet cserélnek kaputól kapuig - annyi pontot kapnak (a baseballban és a métában kör alakban futnak, a krikettben meg ide-oda). Ha az elütött labdát a földre érés előtt elkapja az egyik elkapó játékos - az aktív ütőjátékos azonnal kiesik, de akkor mindketten kiesnek, ha a két kapu között tartanak a futásban, mikor a védők visszadobják a labdát a kapuhoz. És természetesen akkor is kiesik az ütő, ha a dobó játékos labdája eltalálja a kaput - de ilyenre kevésszer van példa, nekem volt szerencsém ilyet látni az egyik meccsen. Vannak egyéb pontszerzési lehetőségek, pl ha akkorát üt a srác a labdába, hogy elhagyja a játékteret a labda, vagy rosszat dob a dobó).

Röviden: a játék lényege, hogy a dobó csapat egyenként ejtse ki s védőket, amíg el nem fogynak, közben mindenféle módon pontot szerezhetnek, az nyer, akinek a végén több van.

A szerintem még mindig rém unalmas játék főleg a Brit Nemzetközösség, egykori gyarmatok országaiban népszerű, itt állandóan megy a tévében, egyszerűen minden nap. Találtam egy átlátható magyar szabályleírást, én az angol, majd e magyar nyelvű többszöri elolvasása után értettem meg a játékot. Állítólag a világ legösszetettebb, legbonyolultabb szabályrendszerű játéka. Szerintem versenybe szállhat a legunalmasabb címéért is, de itt meg kell vetekednie a golffal.

A krikettmeccsen tea-és ebédszünet van, a muszlimok pedig kicsapják a kis szőnyegüket és imádkoznak a pályán. A tesztmeccs 5, napi általában 7 órából áll, a "normál" meccs kb 8 órás, nemrég bevezették a 4 órás meccseket is, ebben a szériában már bajnokok ligáját is rendeznek.

Angliában és a volt gyarmatokon óriási népszerűségnek örvend a sport, elit iskolák hatalmas füves mezein nem csak rögbi, de krikettpálya is van. A játékosok celebek, a nagy szériák győztesei irgalmatlan pénzeket, fejenként akár 1 millió dolláros díjazást kapnak.

Ha törik, ha szakad, pohár az asztalon marad

Evvel a mottóval is jellemezhetnénk a vendégek hozzáállását. SOHA nem hoznak vissza a pultra egyetlen poharat sem, akár egy méterre ülnek a pulttól, akár a kert végében. Onnan is képesek üres kézzel visszajönni a pulthoz, újabb kört rendelni, és visszamenni az asztalhoz, ahol már egy idő után tornyosulnak a poharak. A világ minden pénzéért nem mozdítanák meg a karjukat, hogy azt a néhány dekát magukkal hozzák a rendeléskor. Képesek inkább a kezükben fogva ücsörögni, ha már nincs hely az asztalon a sok szennyestől. Néha megesik, hogy egy-egy jobb fej vendég visszahoz egyet, de azért hozzáteszi, hogy a mi munkánkat végzi.

Nem és nem értem, hogy ha még egy pilisi kiskocsmában is visszahozzák az egyetemisták, vagy a helyi alkeszek a poharakat, hogyhogy nem képesek egy fejlett országban ezt megtenni az itt élők. Attila mondta erre, hogy ne csodálkozzak, egyszerűen úgy vannak nevelve, hogy a feneküket is kitörlik. És valóban. Aki Londonban jár, hamar föltűnik neki, hogy még hatéves (!) gyerekeket is babakocsiban tolnak, a lába már fékezi a kocsit a járdán, de a szülőnek is kényelmesebb így, nem kell fogni a kezét, nem kell várni rá, ha kirakatot néz. Otthon a nanny vigyáz rájuk, amíg a szülők dolgoznak - és ez nem a gazdagok kiváltsága - már óvodás korukban okostelefonon múlatják az időt, és egyébként is, mindig mindenük megvan. Így aztán nem meglepő, hogy annyi józan ész és alapvető kulturáltság nem szorult beléjük, hogy egy nyamvadt üres poharat visszahozzanak a pultra, ha már úgyis odamennek rendelni.

A vendégkör - mint általában az angol városi pubokban - igen érdekes, merőben eltér az otthon tapasztaltaktól. Több csoportba osztottam a törzsvendégeket.

Az öregek

Huzamosabb ideig (legtöbbször egész nap) ücsörögnek a pubban. Egész nap isznak és sosem rúgnak be, legalábbis látványosan. Vannak magányosak, mint az ősz úriember, Brian, a krikett-guru, aki szalvétájára számokat írogatva egész nap elvan egyedül, néha a felesége is vele jön egy órára, aztán ismét magára marad. John Smith's-t iszik kizárólag, ha föláll az asztalától, már csapoljuk is a következőt. Az alábbi kis videón is a krikett nagyságát hangsúlyozza: "A világ legnagyszerűbb játéka, egyszerűen minden" - mondja.

Ide Tartozik Martin, akit származása miatt kocsmanevén ismer mindenki: Ír Martin. Carlingot iszik, de leaglább tizenötöt naponta. Amikor dolgozik, csak délután jön, de bepótolja a lemaradását. Kétszer is előfordult már, hogy én támogattam ki az ajtóhoz, mert nem bírt egyedül fölállni. Apró bajsza van és vidám természete, minden rendelésnél elmondja, milyen faszagyerek vagyok, ha arra járok üres poharak után kutatva, mindig megveregeti a vállamat: "mi újság Endrösz"?

Sokat gondolkodtam, hogy hová soroljam Philt, a köpcös, totyogós, oldaltáskás, vaskos szemüveget viselő tüsi őszhajú angol komát, mert nyilvánvaló, hogy alkoholista, de különbözik az "egésznapos" alkeszektől. Phil minden reggel az első vendég. 11-kor nyitom a helyet, de 10-től már készítem elő a terepet. Phil 10.58-kor megjelenik, kezével szemellenzőt formálva kémlel az balakon keresztül. Természetesen jól látom, de nem veszek róla tudomást. Még az is előfordult, hogy húztam a borgőzös agyát, és ráhúztam két percet 11 után, gondolom rendesen remegett már a keze. Bejön, jó reggel Ándrász, alig éri föl a pultot. Sosem kell kérnie, már egyből hozom a piáját. Minden reggel egy üveg olcsó rozéval kezd, elolvassa az újságot és valószínűleg munkába megy. Délután aztán újra visszajön, újabb üveg rozé, onnantól pedig mindig kettesével rendeli a dupla Jack Daniels-diétás kóláját, amit Attila gonoszan néha csak azért is kólával tölt föl, "had hízzon a disznaja".

A magányos farkas öregek mellett vannak a falkában vedelők, mint alkategória. Általában ugyanannál az asztalnál ülnek, ugyanazt isszák, délután jönnek és estig maradnak. Az angolok általában nyakkendőben, tweed-zakóban vannak, elegánsan, néhány indiai öreg sapkában, bottal vánszorog az asztala felé. Van egy vegyes társaság is, akiket egyenként kedvelek, én is nagy kedvencük vagyok, de falkában már idegesítőek. Raj, az indiai, aki munka után aktatáskájával érkezik, kezd egy cigivel, aztán Stellát iszik. Kirit, a gyaníthatóan indiai-bangladeshi öreg, de már itt született, tehát nem igazi barna indiai - igazi aranyos fickó, Fosterssel és narancsszeletes dupla vodka-szódával. John, a paprikavörös, laposfejű, kevésszavú angol, Fosterssel és a nap végén egy Bacardi-kólával, és néhány más, föltehetően indiai származású úrral. Öten-heten ülik körbe az asztalt, mindig halomnyi poharat, mogyorószacskókat hagyva maguk után, az asztalszámot és a menüt, sót-borsot állandóan egy másik asztalra pakolják, mert nekik útban van. Ezek mindig szívélyesen köszöntgetnek, beszélgetnek velem, viccelődnek, magyar szavakat kérdezgetnek.

Steve, akinek szinte fekete a hatalmas körme, szürkés-piszkos mikulás szakálla van, kemény, nyálkás-dohányos köhögése, saját pohara van a pult mögött, abból issza a Stellát, és azt képzeli magáról, ő a világ közepe. Természetesen velem mindig rendes, de kicsit sokat képzel magáról. Mindig ugyanabban a sarokban ül karfás székében, amit néha csak azért is kicserélek a reggeli nyitáskor, ne érezze már magát akkora királynak - de mikor megjön, természetesen átcipeli az asztalához a trónját. Steve köré gyűlik egy idő után az udvartartása, és együtt vedelnek egészen estig. Külön említést érdemel Steve felesége, aki első ránézésre megihlette volna bármelyik texas-vidéki rémfilm szereplőválogatóját, de lehet, hogy Tim Burton is róla alkotott volna egy karaktert a Corpse Bride-ból, de simán elmenne egy vámpíros filmbe is az öreg, aszott királynőnek. Alacsony teste kétoldalt mankóra támaszkodik, sárgás-zsíros ősz haja a válláig omlik, dohánytól és piától vékony szemei alatt pici orr és keskeny száj, melyből olyan rémisztően vékony nyekergő hang jön, hogy bizony egy sötét sikátorban összerezzennék, ha meghallanám. Kényszeredett köhécselésekor a hörgőin csüngő nikotin-pókhálók cafatokban szakadnak föl recsegve, kezében már a gyújtóra váró cigaretta, másikban a hosszúlépés.

Patrick, a vén szamár minden vasárnap a templomunk oldalában olvassa az újságot, a cigaretta csutka fittyedve lóg a szája szélén, hiába invitálom mindig a templomba, délutánonként az ő templomában, a pubban találkozunk.

Az öreg indiaiak az őrületbe kergetnek legtöbbször. Egyik bottal jön, másikon hallásjavító, harmadiknak csimbókokban nő a haja zsíros fejbőrén, negyediken vastag szemüveg, és mind issza a saját kis piáját, és mind reklamál valamiért. Hogy biztosan tiszta kézzel csapoljuk-e neki a sört, hogy neki új pohár kell, mert annak a szélén elkopott az arany díszítés, hogy új korsó sört kér, mert ez a pohár nem jéghideg  és a többi.

Az alkoholisták

Ki nem tartozik ide? - Kérdezheti az olvasó első látásra ennyi előzetes után, de itt bizony nem tartok minden vedelőt alkesznek, inkább az olyanokat, mint Tony, aki baseballsapkájában maga elé meredve ül órákon keresztül, átlag 10 korsó Fosterst elfogyasztva. (A korsó természetesen pint, tehát 0,568 liter), és sohasem láttam még részegnek. Andy, akit vörös képe miatt magunk között csak pizzaképű Andynek, pubbéli becenevén spotty (pöttyös) Andynek hívunk. Mindig a bár bal sarkán áll, sosem ül le. Fosterst iszik, de zsinórban legalább tizet, a többit már nem számoljuk. Akkor látni rajta, hogy már részeg, ha mérgesen ráncolja a szemöldökét. Állandóan vizslatja a piáját, ha kevesebb a buborék benne, már azonnal kicserélteti, de ez jellemző a vendégekre. Ha megitta aznapi adagját, ráncos szemöldökkel vizslat mindent és mindenkit, és mindig morgolódik valamin, ha nem kapja meg rögtön az adagját, akkor hevesen reklamál. Később persze nem is emlékszik rá. (Alább Néma Tony és Spotty Andy)

A legnagyobb arc Barry, egy nehezen leírható jelenség. Kezei-lábai O alakúak, ujjai görcsösen karmolásznak a levegőben, bizonytalan  léptekkel dülöngél, ha megindul; bűzlik mindentől, vastag szemüvegén át sosem tudni biztosan, merre néz, pontosabban melyik két irányba. Baseball sapkájától azért nem válik meg szerintem, mert utána már nem tudná visszarakni kócos fejére. Rekedten károgó beszédét alig érteni.

Láss csodát, Barry alkoholista. Hivatásos alkoholista. Merthogy itt ilyen is van. Barry "betegségére" kap segélyt az államtól, nem is keveset. Tehát Barry az állam, illetve az adófizetők pénzéből iszik. De egyszerre sosem többet, mint két korsó, ugyanis a környék összes kocsmájába a rendőrség vitte el a képét avval a szigorú fölszólítással, hogy két korsónál többet nem ihat. Történt mindez azután, hogy Barry olyan mocskos részegre itta magát történetesen a mi pubunkban, hogy a bejáraton kilépve összeesett és ott helyben, ahogy kell, összehugyozta magát egy nagy adag hányás kíséretében, többet nem mozdulva. Tehát Barry ezután kocsmáról-kocsmára járva megissza a maga két korsó sörét. Sokat ér a rendelet.

Itt egy kis rejtett videó, amint a vécéről dülöngél. Munka után lesben álltam, hogy elkapjam, de csak sikerült átbeszélgetnem a pillanatot, amint eldülöngélt mellettem. A odamenet még bizonytalanabb volt, mint ezen a sötét videón.

Az esti piások

Sokat gondolkodom az ilyenek családi állapotán. Guinnes John, a teljesen értelmes elmével megáldott, kulturált külsejű köpcös arc, aki a bár jobb végében bérelte ki a maga helyét már évekkel korábban. Minden délután, munka végeztével bejön, és kizárólag Guinnest iszik. Késő estig marad. Vinny (az együgyű), a mély hangú, nagyszájú angol ipse, akinek szintén jó nagy az arca, de alapvetően rendes gyerek - szintén ezen a végen tanyázik a nap végén. Szereti fűzgélni a lányokat, és mert nyájas és udvarias a természete, mindenki szívesen beszélget vele, alapvetően csak az a gond, hogy Vinny azt is hiszi, hogy ezek a lányok majd fölmennek a lakására zárás után. Pedig nem.

Alapvetően este indul meg az élet nálunk, főleg nyáridőben. Fiatalok, koravének, magányos öregek, évtizedek óta itt tanyázók, házasságtörők, partiarcok, bankárok, irodai munkások találkájának, légyottjainak és napjuk levezetésének vagyunk tanúi minden áldott este.

A munkások

A munkások alatt az irodában, bankban, volán mögött, hivatalban dolgozók és természetesen a kétkezi munkások is értendők. Előbbiek délidőben (lunchtime) özönlik el csoportosan a helyet, ebédszünetükben lazítani egy kicsit, végeláthatatlannak tűnő sorokban kígyóznak ebédet rendelni, nem kevés izzadt percet okozva nekünk a pult mögött. Sokan közülük este is visszatérnek poharazni. Utóbbiak, a kétkezi munkások ebédidőben, délelőtt, délután, este is beugranak, mikor hogy van két munka között (alatt) idejük egy-egy korsóval legurítani. "Handy" Andy, (a vállalkozása neve Andy Handyman, vagyis ezermester, szakmunkás), aki esténként van jelen, Becks Viert iszik, és Budapesten kerestet velem fogorvost. Stella John, a tüsi hajú, rögbis-alkatú útépítő általában már délelőtt legurít egy saját korsó Stellát, délutánonként pedig Spotty Andy és Strongbow Pete társaságában iszogatnak. Strongbow Pete  neve is beszédes, ő sem iszik mást, mint a nevét adó cidert. Vörös képű, fülbevalós, apró fekete szemű, és olyan mocskosul káromkodik dokkmunkás akcentusával, hogy már a főnök is megmondta neki, hiába törzsvendég, ha nem vigyáz a szájára, mehet, ahova akar. Pete, aki halfeldolgozóként dolgozik - bár én még sosem éreztem, a lányok és a főnök szerint is átható halszagot áraszt - a Fish (hal) becenevet viseli. Rendszeresen ócsárol mindenkit, pofátlan és disznó vicceivel fáraszt, egyébként udvarias, az öregasszonyok nagy kedvence.

Strongbow Pete, alias Fish

Az indiai Elvis nyugdíjas buszjáratot vezet, városi alkalmazott. Ujjain vastag aranygyűrű, nyakában aranyfoglalatos, tőrt formáló jade-kő, fülében gyémánt és arany csillog. Ébenfekete haja hibátlanul van hátrafésülve, bajsza ugyanilyen gonddal ápolva. Az ember azt képzelné, egy indiai maharadzsa-ház politikai okokból száműzött hercege, amilyen ékszerarzenált fölvonultat, és amilyen peckesen járkál - de amint kiszolgálod neki a legolcsóbb krémes barna sört (nem rossz egyébként), és visszaszámolod neki a távolabbi kasszából az utolsó penny visszajárót is, majd három-négy poharat szedsz össze utána az elülső teraszon, rájössz, hogy csak egy piti bevándorló, akit lehet, hogy Indiában istenítenének alsóbb kasztokban, de itt csak egy megmosolyogtató, felvágó alak.

Reginald bármelyik angol Guy Ritchie-filmben megállná a helyét munkás akcentusával, kopasz fejével, bal fülében kereszt alakú aranyfülbevalójával. Karján az örök szerelem, a Tottenham Hotspurs tetkója, egy vasmacska és még valami más, fölül két foga van, és minden alkalommal, ha mellette haladok el, megveregeti a vállamat, belecsap a kezembe, és odaszól valamit: "faszagyerk", "te vagy a legjobb", vagy "minden ok, főnök?"

Ezen a videón épp fölrúgtak egy Spurs-játékost, az alsón meg gólt rúgott a csapat.

Az indiai suhancok

Az általunk csak cigányoknak nevezett társaság nem hiába viseli e beszédes nevet. Minden észak-, kelet-, kelet-közép-, és északkelet európai munkatárs, vagyis azok, akik tudják, mit jelent a szó és a viselkedésforma, egyaránt így jellemzik ezt a csoportot. (Mert mindegyikük rasszista, azért.) Körülbelül 20 fős társaságról van szó, akik minden áldott nap, lehetőleg totál beszívva jönnek be, átlag nyolc-tízfős csapatban. Budweiser, Whiskey-kóla, brandy-kóla és vodka-kóla a menüjük, bemelegítésnek a legdrágább, legcsicsásabb korsóban fölszolgált vacak olasz sör, Peroni. Irgalmatlan hangzavart csapnak, minden létező szemetet, címkét, jegyet széttépnek apró darabokra és szétszórják maguk körül, sosem jó nekik, amit keverünk, vagy a jég sok, vagy a kóla kevés, vagy a mittudomén. Fölforgatnak mindent, a fél környéket átrendezik. Rendszerint három lány jár velük, akik olyan elviselhetetlenül harsognak, hogy nemegyszer kizárással fenyegettük meg őket, ha nem hallgattatják el őket. Átrendezik a környéket, hihetetlen mennyiségű koszos poharat, cigarettásdobozt, szétszórt székeket, és egyéb szemetet hagynak az asztalon, az alatt, és két méteres körzetben mindenütt. Néha elmennek , és totál beszívva visszajönnek, persze egy új, tiszta asztal köré gyűlnek ismét össze. Egyikük a héten ki lett tiltva, mert irgalmatlan módon káromkodva elmondta mindennek az egyik munkatársamat.

Pénzemért a legjobbat - olcsójánosok gyülekezete

Ha vendégek vagyunk valahol, természetes elvárás, hogy a pénzünkért a legjobbat akarjuk kapni. De hogy értsétek e bekezdést, el kell mondanom, hogy bent a városban, vagy csak közelebb a belvároshoz egy korsó legolcsóbb sör 3,50-3,80 font között van. A mi pubunkban a legdrágább sör 3,60. 2,55-nél kezdődnek a sörök, s mind a tömény, mind a bor, mind a kaja messze a legolcsóbb a környéken, de valószínűleg a városban is az egyik legolcsóbb hely vagyunk. Ennek ellenére SOHA egyetlen fillér borravalót nem kapunk a törzsvendégektől, megvárják, míg az utolsó 5, vagy 1 pennyt is visszaadjuk a pénztárból. Pedig itt Londonban teljesen elterjedt szokás a borravaló, mivel a pultosok igen alulfizetettek. Ha a sörben kevesebb a buborék, mint azt a kegyelmes vendég gondolja, vagy szerinte melegebb a kelleténél (a hűtött csövön át kibuggyanó arany nektár) azonnal kicserélteti az egész korsót. Ahelyett, hogy örülne: ennyiért kap piát. A belvárosban körberöhögnék az ilyet. Nem egyszer előfordult már, hogy olyan szöveggel hozta vissza a sörét valaki, hogy ez nem jó, az íze rossz. Megszagolom, megkérdezem az összes korábban és azóta olyan sört fogyasztót, hogy mi van vele, mindegyik mondja, hogy teljesen jó, de nekem ki kell cserélnem egy újabb korsóra. Mindezt persze jegyezni kell a veszteséglistára.

Jellemző az idősebb piásokra, hogy a legolcsóbb sört veszik, mindegy, mi az. A Fosters egy iható, kellemes sör, csapolva 4,5 % alkoholtartalommal, 2,65 fontért. Nemrég bekötöttük a Carlsberget, ami a világ egyik legjobb söre - üvegben. Itt ugyanis csapolva egy vízízű vacak, 3,8%-kal, 2,55 fontos áron. A különbség tehát 10 penny (forintban is csak 35), ízben és élményben viszont óriási. Barátaink pedig - nem számít, hogy hány vastag aranygyűrű csüng az ujjakon, aranylánc lóg a nyakban - onnantól kezdve kizárólag Carlsberget isznak, mert evvel spórolnak korsónként 10 pennyt. Ha jönne egy olcsóbb sör, akkor természetesen azt kezdenék inni.

Angela

Külön kategóriát képez egy személyben Angela, a vén zsidó boszorkány. Fölül három hatalmas sárga foga ijesztően áll ki a szájából,  alul valamivel több van neki. Ritkás haja, mint egy dámának, úgy van hátrafésülve. Nagydarab, széles csípejű, ráncos asszonyság, aki nemrég azt mondta, hogy most hatvan éves, de kinéz vagy nyolcvannak. Állandóan bejön délelőtt, és estig szopogat egy ásványvizet és egy narancslevet. Minden holmiját magával hordozza, rendszeresen három-négy utazótáska és hatalmas bevásárlószatyor van a kezében. Nem jön ki a házmesternővel, utál otthon lenni, ezért mindig magával hordja a holmiját. Állandóan panaszkodik, siránkozik, sajnáltatja magát, próbál ugráltatni bennünket, mennyi az idő, gyere ide, hogy áll a hajam, híztam-e tegnap óta, kinézek-e hatvannak, mit csináljak a házmesterrel, és a többi, és a többi. Kívülről fújjuk már a családja történetét, a problémáit, minden nyűgét-baját. Hol az árnyék nem tetszik neki, hol a napfény, ha darázs vagy légy röpül be, hisztériázni kezd, rátelepszik a közelben ülő vendégekre, órákig tart, mire eldönti, mit rendeljen az étlapról, mert neki semmi sem jó (angolul tudóknak: "it doesn't agree with my stomach"), mindenről véleménye van, mindenbe beleszól, mindent tudni akar, mindig a segítségemet kéri, mindig különleges kérései vannak, ha másik asztalhoz ül, velünk viteti a cuccait, és a többi, és a többi.

Rendkívül szórakoztató jelenség, aki sokszor elbóbiskol az asztalánál, ahol rendszeresen egy csomag összegyűrt papírzsebkendőt hagy, mindig ki akarja szolgáltatni magát az asztalánál, de amikor századszorra nyaggat a házmesternővel, meg a lakásával, huszadjára kérdi, mennyi az idő, harmadszorra hurcolom a cuccait máshova, és nem tudom, hanyadjára ajánlok neki valamit, akkor már az ember idegeire megy. Sokszor könnyesre nevetjük magunkat rajta a pult mögött, gyakran vele együtt. A többi törzsvendég állandóan rosszallóan ingatja a fejét, mikor megjelenik. Mikor megjelenik, köszön, és már előre szól: ne kérdezd, hogy vagyok, SZÖRNYEN! Ez fáj, az fáj, amaz fáj...

Magányos, elkényeztetett öregasszony, aki szereti, ha körülrajongják, segítik mindenben. Múlt héten valamiért megint zsörtölődött, és szóvá tette, hogy az előző menedzser úgy bánt vele, mint egy királynővel, meg egyébként is ő a legjobb vendégünk - ez utóbbit minden nap hangoztatja. Én vagyok a nagy kedvence, mert én mindig szóba állok vele meg viszem a cuccait. A Többiek igyekezek is állandóan rám hárítani Angelát, de amikor már nekem is sok, akkor én tolok ki velük, hogy fölajánlom neki az ő segítségüket.

Három hónapja folyamatosan kéri, hogy menjek a lakására valami bútorokat átrendezni, megfizet. Minden áldott nap megbeszéljük, hogy hétfőn fölhív, és kedden elmegyek. Kedd és szombat általában a szabadnapom, de eki szombat nem jó, mert akkor neki "vallásos nap" van. Zsinagógába ugyan nem megy, de mit szólnak a többiek (zsidó háztömbben lakik), hogy szombaton valaki van nála... Aztán persze sosem hív föl, szerdán meg engem okol, amiért nem hívtam föl és nem voltam nála. És ez így megy minden héten... (Itt úgy csináltam, mintha le akarnám fotózni, közben dolgozott a kamera, a többiek meg könnyeiket visszafojtva röhögtek a pult mögött.)

Olyan ez a hely, mint egy nagy család.  Mindenki ismer mindenkit, ha csak látásból is. Vannak olyan figurák, akik itt nőttek föl. Egész társaságok, családok, több generáció tölti együtt a napját egy-egy nagyobb asztalnál. A legrosszabb, hogy gyerekeket is hoznak magukkal. Egész nap vedelnek, a gyerek kap néha egy olcsó szörpös szódát, aztán azzal el kell legyen egész nap, ha meg unja magát, akkor meg rászólnak, hogy viselkedjen. Várandós kismamák isznak és dohányoznak a férjükkel együtt, kislány rajzolgat a sarokban. Egy másik társaság unokája, van vagy 16 éves, elfújja a szél, de már akkora pocakja van, hogy bármelyik hónapban megszülhet. Inni nem iszik, de kint dohányzik a nagyfaterral meg a nagymuterral.

Egy alkalommal alkoholmentes sört szolgáltam ki egy fiatal nőnek, mert várandós volt. Akkor még nyár volt, kint a kertben gyűjtöttem össze az üres poharakat, hát az egyik asztalnál nagyban dohányzik a fiúja/férje mellett. Mondom neki: pia nincs, de dohányzás van? Nem árt ez a babának? Széttárta a karját, és vállát megemelve ennyit mondott: "well, life is a bitch" - hogy szalonképesen fejezzem ki magam: "szívás az élet..."

Természetesen rengeteg alkalmi- és törzsvendég jár ide, akikről egyenként bekezdéseket lehetne regélni, most csak néhányat gyűjtöttem csokorba.

Hamarosan újabb élményekkel jelentkezem - mert van bőven.