Szeptember végén-október elején Rita nővére, férje és két kisgyerekük jöttek hozzá látogatóba, néhány napot az én kis szobámban töltöttek - mind az öten.

Az idő kissé szeles volt, de a nap szépen sütött, minden adott volt néhány kiadós sétára. Nem maradt ki a városnézés, néhány csodaszép park és Greenwich sem, egy szűk hetes ittlétbe amit be lehetett sűríteni, azt besűrítettük.

Minden csodaszép volt, egészen az utolsó, azaz az indulás előtti napig.

A környékünkön, egymáshoz közel öt charity shop is van. A charity shop nagyszerű találmány, nem találkoztam még vele otthon, pedig nagyon hasznos és önzetlen kezdeményezés.

A lényeg, hogy a charity shop ("jótékony bolt") egy használt-cucc boltot jelent, ahol az ég világon minden kapható. Ruhától kezdve étkészleten át könyvekig, játékokig, bútorokig, minden. Minden boltot egy alapítvány működtet, pl. az Oxfam az éhező gyermekeknek gyűjt. A Cancer Research a rákellenes harcot támogatja. A British Heart Foundation a szívbetegségek ellen, a Lung Cancer Foundation a tüdőrák eleln, és a többi, és a többi.

A rendszer úgy működik, hogy minden cuccodat, ami nem kell, szépen beviszed a boltba, vagy, ha zárva van, egy zsákban lerakod a bejárat elé. Ami benne van, azt a bolt potom pénzért áruba bocsátja, a bevétel pedig a működtető alapítványé. Elképesztően sok hasznos dolgot lehet találni, én még sosem jöttem ki üres kézzel. Van, hogy bontatlan vadonatúj cuccokat visznek be, például 60 fontos cipőt megkapsz tíz fontért, és hasonlók. Márkás ruhák néhány fontért a több tucat helyett, szóval tényleg jó.

Egy ilyenben nézelődtünk, a kisgyerek a babakocsiban aludt, a kocsin egy kistáskában minden fontos irat, rajta kabátok, minden meleg ruha. Fizetnének a rokonok, de nem találják a kistáskát, Biztos, csak legalul van. És nem, nincs. Nincs sehol. Egyre idegesebb mindenki, de a táska nem került elő. Eltűnt. A babakocsiról, amiben a kicsi aludt... Egy mocskos, szívtelen, rohadt szemétláda ellopta a kistáskát, benne készpénzzel, pénztárcákkal, repülőjeggyel, négy útlevéllel, személyivel, és egy profi fényképezővel...

Iszonatos idegesség lett úrrá mindenkin, átkutattuk a boltot, egy gyanús, hosszú, őszhajú ürgét kerestünk minde irányban az úton, aki ott ólálkodott a kocsi körül. Rendőrséget hívtunk, repteret, követséget, mindent, hiába. Órákig vártunk a rendőrségre, de egy hatalmas baleset miatt senkit nem tudtak küldeni. Mi magunk elmentünk hát a legközelebbi őrsre, följelentést tettünk és ennyi. A legdurvább, hogy Angliában semmiféle jegyzőkönyvet nem kaphatsz a kezedbe, mert nem adnak. A földön kúszhatsz a rendőrségen sírva-jajgatva, hogy a magyar biztosítónak kell valami, amivel ezt bizonyítod, akkor sem adnak. Amit kapsz, az egy referenciaszám, amit az UK területén bárhol, bármilyen hivatalban fölmutatsz, a rendszerben megtalálják neked, és tudják, mi a téma. Na de egy itthoni, magyar biztosító???

Nagy nehezen kaptunk egy időpontot másnapra a követségre, vagyis megmondták, mikor nyit a konzulátus. Reggel fél tízkor, délig. Kilencre ott voltunk, hogy minél hamarabb megkapjuk az ideiglenes útleveleket szerencsétleneknek, összesen több, mint harmincezer forint értékben. Még jó, hogy időben odaértünk, mer fél tízkor már gyülekeztek az emberek.

Azt elfelejtettem a történetből, hogy sietni kellett, nem is kicsit, néhány órával később Lutonról indult a gépük Budapestre...

Nyitáskor viharként rontottunk be babakocsistól az épületbe. A konzulátus egy kis szobából áll, két félfogadó ablakkal. Az egyik hivatalnok hölgy még angolul sem tudott, biztos valamelyik kormánypárti politikus ismerőse vagy rokona volt. A másik nagyon segítőkész volt, és bár szerette volna a többi várakozót is fogadni, addig nem tágítottunk, amíg a kezünkbe nem kaptuk az ideiglenes útlevelet. De miután kész volt, még várnunk kellett arra, hogy a konzul úr aláírja az ideiglenes okmányokat... Fizetés után rohanás a Victoriára, föl az Easybus lutoni járatára (még szerencse, hogy a követség és a megálló 8 perces sétára van egymástól). Az izgalom verejtékével, az idegesség gombócával a torkunkban és a megnyugvás ránk nehezedő zsibbadásával süppedtünk bele a busz ülésébe. Sikerült.