1092 hónap, 4732 hét, 33215 nap. Ennyi telt el, mióta azon a pokoli délutánon a saját, remegő kezét átkozó magyar delegáció aláírta minden idők legigazságtalanabb, legaljasabb „békéjét”.
A szerencsétlen, iszonyú súlyú küldetését tudatosan vállaló Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök a végzetes szignó után nem sokkal le is mondott, és visszavonult a politikától – hogy aztán a második nagy összeomlás és a szovjet megszállás után, megtört, elkeseredett emberként 1946-ban épp a gyalázatos diktátum napján adja vissza lelkét Teremtőjének.
1092 hónap, 4732 hét, 33215 nap sem volt elég megszokni. Mert azt nem lehet megszokni, hogy a kincses Kolozsvárt múltjából is kiforgatták, hogy Szabadkán minden évben több száz kis Kosztolányit íratnak szerb iskolába, hogy Kassán lassan alig találni a betelepítettek tengerében, aki magyarul imádkozna a Vezérlő Fejedelem sírjánál. Abba nem lehet belenyugodni, hogy Munkácson a gyönyörű ezer éves Turul fölött az alig húszéves, múltját is elkeseredetten összekapargató ukrán állam zászlója lobog – csakazértis magasabb rúdra húzva, mint, ahogy ősi madarunk szárnyal, hadd lássák a magyarok, ki az úr Kárpátalján. Olyan nincs, hogy ne szoruljon ökölbe a kezünk a szerb hordák által lerombolt dél-baranyai falvak láttán – amelyeket egy olyan háborúban lőttek rommá, amelyhez (a horvátok iránt érzett elemi erejű rokonszenven túl) semmi, de semmi közünk nem lett volna, ha nincs akkor az a rettenetes délután a Trianon-palotában.
Pedig az elmúlt hat évtizedben emelt dózisban adagolták vénánkba a felejtés mérgét a százszor-Júdások, ezerszer is elsuttogták a pusztulás szirénjei: „lépj tovább, ne foglalkozz a múlttal”. Talán igazuk is lenne – ha valóban a múltról beszélnénk. Csakhogy a helyzet az, hogy nincs fájóbb, lüktetőbb jelen ideje a magyar valóságnak, mint Trianon. Itt él velünk, sötét árnyként kísér minket. Nem csak a hazug firkálmánnyal megalázott Mátyás-szobor előtt állva, nem csak a szúrós szemű ukrán határőr előtt az útlevelet szorongatva Csapnál, nem csak a sötétedés után halkabban kiejtett magyar szavakat mormolva Újvidék utcáin, nem csak a hivatalos ópusztaszeri összetartozás-napi ünnepségen is Komárnónak gyalázott, szlovák polgármestert választó Komáromban sétálva.
Trianon már rég átjött a nekünk meghagyott 93 ezer négyzetkilométeren belülre is. Legkésőbb akkor, amikor egy másik, harminc esztendővel későbbi átkozott június 4-én a kommunista bábkormány kegyesen engedélyezte alattvalóinak saját magzatjaik lemészárlását. Akkortól kezdve már nem csak a rablott zsákmányt paranoiásan féltő idegenek irtották a magyart, hol géppuskával, hol baltával, hol kitelepítéssel, hol asszimilációval – onnantól fogva az élet születésének szentélyeiben, a szülőszobákban pusztítjuk önmagunkat. Évről évre szorongva várjuk a népszámlálási adatokat Erdélyből, Délvidékről, az Őrvidékről, Kárpátaljáról – és most épp Felvidékről, hány vérünket vesztettük el végleg a nemzet számára. S közben, bele sem gondolunk, mennyit pusztítottunk el magunk a „kicsi, vagy kocsi?” ördögi kérdésének bedőlve.
A nyolcvanegy éve megidézett démon röhögött az arcunkba akkor is, amikor saját testvéreinket tagadtuk meg azon a hat évvel ezelőtti nyomorult decemberi napon, újabb ki tudja hány évtized alatt kiheverhető gyásznappal bővítve fekete dátumaink hosszú sorát. Ez suttogja ma is sokak fülébe, hogy az erdélyi szomszéd „román”, a felvidéki osztálytárs „szlovák”, a Kárpátaljáról átjött orvos „ukrán”, a délvidéki vendégmunkás meg „szerb”.
Trianont ledöntjük! – harsogjuk minden június 4-én a minket megrablók felé. Jól tesszük, hadd érezzék legalább egy évben egyszer, hogy nem tartják oly stabilan kezükben a koncot, amelyet annyira görcsösen markolnak. De ezt a munkát először a jelenlegi határokon belül kell megkezdeni. Trianont előbb Csonka-Magyarországból kell kiűzni – mert Szent István országát Kádár-Magyarországból kiindulva nem lehet visszavenni…
A cikket Balogh Gábor barátom írta, megjelent a barikad.hu portálon, június 4-én.
A cikk eredeti környezetben ide kattintva olvasható.
