„Te semmit sem változol” - jegyezte meg egy budapesti barátom az esetet követően. Az esetet, mely megrengette a román televíziók, újságok és hírportálok évszázados nemzeti büszkeségtől duzzadó lapjait.
Történt ugyanis, hogy a tavalyi trianoni gyásznap után – melyről még magam számoltam be a barikad.hu-n - , idén, immár londoni lakosként jómagam vállaltam a rendőrségi procedúrát s Scotland Yarddal. A tavalyi nagy sikerű demonstráció a Parlament előtt volt, a területet azóta elkerítették, mert a lassan két éve ott tüntető háborúellenes békeaktivisták – Kossuth tér-szindróma – kitaposták a gyepet. Mivel itt már nekünk nem jutott volna hely, megcéloztuk a lehető legfrekventáltabb helyet, a Trafalgar teret.
Hosszú napok, hetek teltek el a rendőrség rendezvény-koordináló részlegével való levelezéssel. Telefonok, levelek röpködtek, egyik helyről a másik helyre irányítottak, a Trafalgar tér ugyanis szimplán a rendőrség által nem adható ki rendezvény tartására. A Greater London Authority (GLA) adhat ki egy engedélyt, miután kitöltöttünk egy 14 oldalas kérvényt, benne a megmozdulás minden koordinátájával. A GLA-t fölhívva készségesen tájékoztattak, hogy sajnos a Trafalgar tér azon a hétvégén nem lesz elérhető. az Agar Streeti rendőrörs rendezvényeket engedélyező osztályának ügyeletesétől, Dhirad Dhudiától, akivel már csak keresztnevünkön szólítottuk egymást, annyiszor beszéltünk már – szóval Dee-től később új helyre kértem javaslatot, mivel a Trafalgar kiesett. A turisták által leginkább látogatott helyeket céloztam meg, ezek persze zömében mind Westminsterben vannak. Nem jutottunk semmire. Egyik nap Dee újra hívott, és közölte, hogy ezen a hétvégén sajnos nem tudunk Westminsterben demonstrációt tartani, mert valami nagy tömegeket megmozgató rendezvény lesz a városban. Nagyon örültem neki, hogy ezt kb. három három hét után tudtam meg.
Következő kiszemelt helyszínünk a King's Cross station volt, London egyik legforgalmasabb metró-csomópontja, még a Harry Potter filmekben is föltűnik (nem láttam, de mondják), és itt robbant a 2005 júliusi metrómerénylet egyik bombája is. A terület azonban már egy másik kerülethez tartozik, fölvettem hát a kapcsolatot a megfelelő islingtoni rendőrörssel, de nem érkezett válasz leglább egy hétig. Aztán nagy sokára kaptam egy választ, hogy a terület a vasút külön engedélyével vehető igénybe, és terepbejárásra hívtak. Mikor közöltem velük, hogy elnézték a dátumot, nem július, hanem június 11-éről van szó, kiderült, hogy ilyen rövid idő alatt biztosan nem fog sikerülni az engedélyeztetési procedúra, el kellett, hogy felejtsük Kings Crosst.
Végső megoldásként – mert már az idő is sürgetett, a London Eye elé-alá (az a 2000-ben épült, hatalmas óriáskerék a Temze déli partján) gondoltuk ki a demonstrációnkat, ott is irgalmatlan sok ember fordul meg. Ment a levél Lambeth kerület megfelelő irodájához, ahol aztán közölték, hogy az egész South Bank (ez a terület neve) iroda-, de főleg magánházakból áll, oda bármit is szervezni csak az itt lakók beleegyezésével lehet. Mivel ezt megszerezni ennyi idő alatt abszolút lehetetlenség volt, kezdődött újból a fejtörés. Az irodából egyébként még föl is hívtak, és újabb helyeket ajánlottak, amelyek azonban nekünk már nem feleltek meg.
Alig volt már másfél hetünk 11-éig, amikor ismeretlen számról jön egy hívás a telefonomra. Valami főrendőr hívott, és mondta, látja ám, hogy itt rengeteg levélváltás történt az ügyben, és megkérdezte, miért nem tartjuk a demonstrációt a miniszterelnöki hivatal (Downing Street) előtt?
Meghánytam-vetettem a kérdést a többiekkel, és elfogadtuk az ajánlatot, lévén elég népszerű a hely, a Parlament és a Trafalgar tér között fekszik. A következő levélben elküldtek minden föltételt és betartandó szabályt, és közölték azt is, hogy az a szombat a királynő születésnapja, nagy tömeg lesz az utcákon, meg vigyázzunk a rendre, stb. Jobba napot nem is választhattunk volna, hiszen a királyi család bármilyen kínja-baja, öröme-bánata szó szerint milliókat mozdít az utcára. Nos, néhány nappal később kézhez kaptam a pecsétes engedélyt a miniszterelnöki hivatal előtti demonstráció megtartására.
Huh! Nem volt egyszerű, nem volt egyszerű...
Következett a hirdetés, szervezés, és készülődés – Szegedre, öcsém esküvőjére... Legnagyobb bánatomra nem tudtam részt venni a demonstráción, mert hazautaztam. Így az engedélyeket, instrukciókat átadtam egy bajtársamnak, aztán hazarepültem.
A demonstráció rendben lezajlott, a tavalyihoz hasonlóan nagy érdeklődés mellett, több ezer, a trianoni döntés igazságtalanságát, a külföldön rekedt magyarság helyzetét bemutató szórólap ment el, transzparenseket, zászlókat készítettek a srácok az alkalomra.
De nem csak mi videóztunk, hanem egy arra járó román úriember is, akinek nem tetszettek a látottak, és a román nyelvű „Székelyföld nem Románia” - transzparens, és heves sértegetések közepette próbált bennünket eltávolítani a helyszínről. Ez az úr küldhette be a fölvételét és a beszámolóját valamelyik román hírportálnak, akik aztán nem restellték szétküldeni az egész nagyromán médiának, beleértve az állami tévét is, ahol persze hatalmas felháborodással mutogatták a felvételeket, „románellenes” szélsőséges magyarokról beszámolva. Egészen odáig mentek, hogy a brit külügyminisztériumtól kértek tájékoztatást, melyben rövid, a dolognak túl nagy jelentőséget nem tulajdonító válaszukban közölték, hogy naponta több száz demonstráció zajlik Londonban, nem tudnak mindegyikre odafigyelni, és, hogy a rendezvényt egy magánszemély, Karaly András jelentette be.
Eddig itt tart a történet, de úgy hallottam, nem nyugodtak bele az oláhok, állítólag vizsgálatot követelt Románia londoni konzulátusa.
Az eseményről beszámolt a barikád, a kuruc.info, az erdely.ma, és a manna.ro is. (A beszámolókat és a videót nem én készítettem, a nyelvtani és helyesírási hibákért elnézést kérek.)
