Lassan utolérem magam a történésekkel, most egy igen gazdag élményről, nyaralásunkról mesélek.
Az egész éves munka után úgy éreztük, megérdemlünk egy kis nyaralást. Rita meg is találta a tökéletes célpontot: Cornwall. Cornwall - helyi kelta nyelven Kernow - Anglia dél-nyugati csücskében fekvő megyéje, földrajzilag a Tamar folyó választja el Devontól.
Cornwall híres vad, mocsarakkal borított területeiről, hosszú és változatos tengerpartjáról és enyhe klímájáról. Szintén híres Cornwall kőkori és az iparosodás korából származó leleteiről, amibe beletartozik a világörökség helyszínei közé tartozó cornwalli és a nyugat-devoni bányavidék. Így a gazdaság egyik legfontosabb bevételi forrása a turizmus (24%),bár a terület az ország legszegényebb része az egy főre eső bért tekintve.
Cornwall Bretagne, az Ír-sziget, a Man sziget, Skócia és Wales mellett az egyike a hat kelta területnek. A korni nyelv közeli kapcsolatban van a walesi és a breton nyelvvel, és távolabbi rokona az írnek, a skót és a manx nyelvnek. Egy 2000-ben készült tanulmány szerint körülbelül 300 ember beszéli folyékonyan. A nyelvet még 12 általános iskolában tanítják, és alkalmanként használják egyházi vagy civil rendezvények alkalmával.
Vonaton, olcsón
Angliára jellemző az egyébként igen drága közlekedés mellett, hogy ha jó előre foglaljuk le a jegyeinket, potom pénzért kaphatjuk meg őket. Így is tettünk, a térkép alapján kinéztük az útvonalat, és lefoglaltuk a jegyeket - még tavasszal. Kerékpárjainknak is foglaltunk helyet, előre foglaláskor mindez ingyenes.
Online jegyvásárlás esetén az adott állomáson csak a bankkártyát kell bedugni a jegykiadó automatába, és már adja is ki a szelvényeket.
Kora hajnalban indultunk a reggeli vonathoz Paddington Staitonhöz. A kerékpáros kocsi a szerelvény elején található, s ha nem is túl sok, de néhány kerékpár elfér benne. Ezért kell előre foglalni a helyet a bringáknak. A kerékpártartón rajta volt a nevünk.
A vasútról is érdemes külön szót ejteni. Nincs államvasút, 28 vasúttársaság közül válogathatunk Ide kattintva böngészhetünk közöttük. Mi a First Great Western-nel utaztunk. A hatalmas konkurencia teszi lehetővé, hogy olcsóbbnál olcsóbb jegyeket találjunk - időben.
A vonatok minden társaságnál, minden esetben hajszál pontosan indulnak és érkeznek. Fél perces bökkenő esetén a kifogástalan állapotú hangszórón át azonnal bemondja egy udvarias, érthető hangon beszélő operátor a késés okát, az utasok elnézését kérve. (Nem úgy, mint a Budapest-Záhony InterCityn, amikor az egyébként is röcsögő hangszórón át a mozdonyvezető motyogását is alig hallod a menetzajtól...)
Minden ülésen ott a vonat teljes térképe, részletesen bemutatva a menekülési irányokat, a WC-k, elsősegélydobozok, és a kalauzfülke elhelyezkedését. A kalauz (train manager) udvariasan köszönt jegyvizsgáláskor, s mindenben szíves rendelkezésére áll az utasoknak. A vonat menetzaja szinte észrevehetetlen. A kocsik komfortját nem kell ecsetelnem.
Érdekesség, hogy a szerelvényeken van egy úgynevezett Silent Zone/Quiet Carriage, azaz csöndes kocsi, ahol mindennemű hang teljesen tilos. (Telefon, beszélgetés, zenehallgatás, vagy bármi egyéb.) Annyira komolyan veszik ezt a csöndes kocsit, hogy az Egyesült Államokban utas panaszára képesek rendőrök megállítani a szerelvényt, hogy leszállítsák a hangoskodót, mint ahogy tették ezt az alábbi videón is a termetes néger asszonysággal, mert nem volt hajlandó befejezni a telefonálást.
A vonaton minden állomás előtt bemondja az állomást, a következőt, és a várható érkezést.
400 km vonatozás után meg is érkeztünk St Austellbe, egy meseszép tengerparti városkába, mely lakossága szerint (majd' 23 000 fő) Cornwall legnagyobb városa (A központ viszont Truro). A dimbes-dombos városkán át kellett tekeregnünk, mire kiértünk a keletre vezető főútra, amin még vagy 8 km-t kellett tekernünk jól megrakodva a kempingig. Több neves kemping is található a környéken, de egyik sincs kitáblázva, hogy mutassa az utat az odatartóknak. A gps pedig hálózat híján nem működött...
Nagy nehezen elértük a kempinget, egy hatalmas, jól fölszerelt, jól megtelt szállást, Carlyon Bay Camp Site-ot. (A piros nyíl jelöli. A mögötte fekvő település valójában St Austell egy távoli nyúlványa, Carlyon Bay, tulajdonképpen üdülőnegyed, semmi nincs ott, még bolt sem, csak szállodák és nyaralók.)
A kempingbe interneten jelentkeztünk, csak a foglalási kódot kellett bemondanunk, és már meg is kaptuk a helyünket, egy 5x5 m-es területet. Nemrégiben vásárolt, szuperkönnyű, pár másodperc alatt kidobható sátrunkat föl is vertük, majd fölfedeztük a terepet. Medencék, golfpálya, mosoda, büf, recepció, kisbolt, közösségi épület, játszótér, minden volt itt. Az egyetlen negatívum az volt, hogy sehol nem volt konnektor, a fürdőépületet kivéve, ahol 50 penny bedobásával 2 percig száríthattad a hajad, vagy borotválkozhattál.
Rövid pihenő után útnak is indultunk a rekkenő hőségben. Célunk néhány embertelen emelkedőn át a világ nyolcadik csodájának is tartott Eden Project, magyarosan Éden Projekt volt. A világ egyik legkülönlegesebb és legegyedibb botanikus kertje egy kimúlt kaolinit-bánya helyére épült 1999 és 2001 között. A 30 futballpálya méretű, 75 millió fontos édenkert 2001-ben nyitotta meg kapuit a látogatók előtt.
A magában is lenyűgöző építészeti alkotás és elrendezés Anglia egyik legtöbbet látogatott látványossága. Túl azon, hogy fantasztikus növényvilágot vonultat föl (egy teljesen élettelené vált kőfejtő maradványain), speciális klímát teremtő, önfűtő, lenyűgöző látvány-színház is egyben. (A google térképen még gyéren benőtt az egykori bánya oldala, a valóságban ma egyetlen olyan terület nincs az Eden Project körül, ami ne zöld lenne.)
A "Növények és emberek élő színháza" (The Living Theatre of Plants and People) nem más, mint egy grandiózus fedett növényház, amelyet sok más látványossággal és szolgáltatással egészítettek ki.
"Az építmény célja az, hogy bemutassa, hogyan és miképpen függünk a növényektől, hogyan tudjuk "menedzselni" és megőrizni őket kölcsönös túlélésünk érdekében. Az EDEN a 21. század új tudományos intézménye és fóruma, kommunikációs és oktatási központ, a megőrzés - konzerválás erdeményeit és jó példáit bemutató hely, valamint a nemzetközi turizmus célpontja... Mindenki, aki törődik a növéyekkel és az emberekkel, találhat valami érdekeset az EDEN-ben" - ezek a gondolatok vezérelték az EDEN megálmodóit.
Olyan látvány-színházat akartak csinálni, amely elbeszéli ember és növény kölcsönös függőségének történetét, s ezért az épületek olyan sorozatát kellett létrehozni, amelyek magasak, szélesek és szépek, azaz elég magasak ahhoz, hogy az esőerdők legmagasabb fái is elférjenek benne, elég szélesek a napsütötte mediterrán tájképekhez és annyira szépek, hogy együttesük nemzetközi szimbólummá váljon, s ez legyen a világ 8. csodája.
A szabad téri növényrengeteg mellett két hatalmas, egyenként négy, különböző méretű "üveggömb", úgy nevezett bióm (biome) foglal helyet.
A "Humid Tropic Biome" vagyis szubtrópusi bióm elegendő nagyságú ahhoz, hogy akár a londoni Tower is beleférjen. Ebben vannak az Amazonas, Nyugat-Afrika, Malajzia és Óceánia vidékéről származó növények. Kaucsuktól kezdve a vanílián, orchideán át a bambusznádig a legkülönfélébb növényekkel, vízesésekkel kápráztatják el a látogatókat a hűvös Angliában. Hatalmas a páratartalma, odabent szétégtünk, folyt rólunk a víz, és a légzés is nehezére esett az embernek. Volt egy hűtött házikó azoknak, akiket megviseltek ezek a szélsőséges körülmények. (Az alábbi kép a szubtrópusi biómban készült.)
A "Warm Tropic Biome", azaz a mediterrán bióm Kalifornia, Dél-Afrika és a mediterránium flóráját mutatja be, ahol narancsfák, olajfák, ötven féle chili között több száz színes virág nyílik. A hatalmas tető alá haszonnövényeket is telepítettek.
Technikai csoda
A tető óriási méretű ötszögű és hatszögű, egyenként a tetőszerkezeten belül elfoglalt helyére tervezett és gyártott elemekből áll. A hagyományos növényházaknál használt üveg helyett ETFE (etil-tetrafluor-etilén) műanyagot használtak a speciális méret és igénybevétel miatt. Az egész szerkezet 3D komputer modell alapján készült, ami alapján a gyártóüzemben lévő számítógépek segítségével, egy teljesen számítógépesített gyártástechnológiával minden egyes szerkezeti elemet a megfelelő és hajszálpontos specifikációkkal gyártottak le. A gigantikus méretű, könnyű, galvanizált acélcső hálószerkezet teljesen önhordó. 135-200 méter hosszú, legmagasabb pontján 45 méter magas, legszélesebb pontján 100 méter széles tetőt úgy tervezték, hogy a napenergiát a lehető leghatékonyabban hasznosítsa, s a hátsó fal mintegy "meleg-lefolyó"-ként a hőt éjszaka visszasugározza a fedett térbe. (Részletek az építészfórumról)
A völgyben a biómok mellett óriási szobrok, (pl elektronikai és háztartási hulladékból épült robot, földszobrok, bokor-alkotások, stb), gyermek-foglalkoztató épület, bemutatóterem, pihenők, bio-étterem látványkonyhával, virágoskertek, virág- és kaktuszpiac, és még számos egyéb található. A hatalmas zöld mezőn zenei programokat, koncerteket, előadásokat szoktak szervezni. Nem kisebb nevek szerepelnek az itt föllépett előadók között, mint az azóta elhunyt Amy Winehouse énekesnő. Az Éden saját terményeit (zöldségek, növények, tejtermékek, italok, üdítők, csokoládék armadája, persze mind bio) is, valamint újrahasznosított anyagokból készült használati eszközöket, ruhákat, és millió mást árusít. A legutolsó képen egy sörösdoboz-zárból készült táska látható.
A látottakkal föltöltődve, jóleső fáradtsággal indultunk vissza a meredek lejtőkön a kemping felé. Éjszaka majd' halálra fagytunk, amilyen meleg volt nappal, olyan hideg volt éjszaka. Esett az eső, fújt a szél, reggel meg a naptól perzselt sátor izzó melegében ébredtünk vastag ruhákban, izzadtan.
Ismét szépnek indult hát második cornwalli napunk, melyen a tegnapinál még sokkal nagyobb emelkedőket hágtunk meg, hogy eljussunk egy másik híres turistaparadicsomhoz. Mert ha a Projekt az Éden volt, ez maga a paradicsom. A kempingtől mindössze 12 km-re van, az elképesztő terepviszonyok miatt viszont legalább kétszer annyinak tűnik. A vidéki Angliára igen jellegzetes, egy autó szélességű hegyi út hol sűrű erdőben, hol a tengerpart közelében, birkáktól hemzsegő mezők között kanyarog, minden alkalommal nagyszerű élményt és kilátást biztosítva.
Célunk ismét egy kert: Lost Gardens of Heligan. A tipikus, 19. századi nemes családi stílusú birtok több, különböző kertet, erdőt, gazdasági területet foglal magában. A Tremayne család birtokában van a 16. század óta. Két évszázad alatt fantasztikus szépségű és gazdagságú, majd' öt négyzetkilométeres botanikus kertet hoztak létre, melyben udvarok, kiskertek, ültetvények, egy hatalmas dzsungel, az Elveszett Völgy, díszkertek, erdők, mezők, tavak, állat- és madárfarm, és turistákat kiszolgáló egység található. Az utolsó családtag, aki gondozta, Itália-imádata miatt Olaszországban telepedett le 1920-ban, azóta folyamatos hanyatlásnak indult a birtok. A második világháborúban 22 kertésze közül 16 odaveszett. A világégést követően amerikai támaszpont lett, majd teljesen elhagyatottá vált. 1990-ben kezdték meg a fölújítását, mára Anglia egyik leghíresebb kertje lett.
A birtokot az eredeti állapotra állították vissza. Az állatok, méhek, baglyok gondozása, a konyhakerti növények és szebbnél szebb virágok nevelése mellett az év minden napján nyitva tartó látványosságként, egy hatalmas botanikuskertként működik. Többek között olasz-kertet, mediterrán erdőt, ausztrál bozótost, rózsakertet, szőlőt, erdőt, legelőket, és egy hatalmas dzsungelt is magában foglal. A párás éghajlat szinte őshonos légkört teremt a dzsungel burjánzó, olykor átláthatatlan növényzetének.
Heligan után másik, hasonlóan dimbes-dombos úton tértünk haza. Útba ejtettük Mevagissey városát, egyet a tipikus cornwalli kikötővároskák közül. A város nagy része a part melletti hatalmas sziklákra épült. Szűk utcáival, sós levegőjével, reklamáló sirályok ezreivel nem is angol városnak: sokkal inkább francia, vagy olasz tengerparti városkának tűnik. (A képen alkalmatlankodik egy nagy fekete nyíl, ennek semmi köze a beszámolóhoz.)
A központi tér két utca és egy sikátor találkozásánál fekszik, az egész nem nagyobb egy apró balatoni nyaralónál, egy kocsi meg sem bírna fordulni itt. A sarokban egy háborús kelta kereszt, mögötte tornácos taverna, mindenféle mediterrán zöld növénnyel befutott terméskő-falak, és néhány apró boltocska. A város infrastrukturális központja kétségkívül a kikötő, mely az előbb említett "főtértől" két saroknyira található. Az apály-dagály váltakozása miatt érdekes látványt nyújt a kis öböl. Ha eljön az apály, szép lassan elfogy a víz a horgonyzó apró halászhajók alól, és a hínáros, iszapos homokban féloldalt dőlve várják az apály érkezését. A sirályok ilyenkor még többen lepik el a víz helyét rákok és más apró iszaplakók után kutatva.
Az öblöt két óvó karként két hatalmas hullámtörő gát védi. Van is mitől. A gátra érve irgalmatlan hullámok törnek hatalmas robajjal millió darabra, és fröccsennek mindenfelé, még az útra is, jól eláztatva az óvatlan járókelőt. Mindez enyhe szélben. Mi lehet kemény őszön, télen?
Az utcákon ajándékboltok, kávézók, éttermek, néhány apró szálloda, és természetesen rengeteg halétel-áruda. Mevagissey egykor a cornwalli szardínia-halászat központja volt, de mint az egész félszigetet, ezt a várost is súlyosan sújtotta az Európai Unió gazdaságpolitikája.
A kisváros a világon sokak számára nagyon is ismert, festői szépségű fekvésén túl minden valamire való modell-őrült ellátogat ide egyszer, itt található ugyanis a világ egyik legnagyobb vasútmodell kiállítása.
Leküzdve a cornwalli mészkőhegyeket, estefelé, de még világosban értünk vissza Carlyon Baybe, a kempingbe. Kiadós batyus vacsora után a kabócáktól zümmögő, meleg, szellős, csillagos nyári estén lesétáltunk a tengerpartra nézelődni, de csalódásunkra az egész látogatható sziklás partszakasz le volt zárva, egy hatalmas construction site, azaz építési terület volt, valami nagyszabású partrendezésben munkálkodtak. Így a kerítéseken, bódékon és őrkutyákon kívül nem sokat láttunk, csak a tenger zúgását hallottuk a sötétben.
Harmadnap reggel csomagolás, lóhalálában indulás vissza St Austellbe a vasútállomásra. A sátrat azonban nem tudtuk visszahajtogatni, szétmérgelődtem magam, hogy kamu az egész, így irgalmatlanul megpakolva, két újabb szatyor cuccal (többek között cornwalli sörösüvegek, amelyeket nem hagyhattam ki a gyűjteményből...), a hátamon gumipókkal összefogott sátorra kaptattunk föl a St Austellbe vezető űton, persze a vasútállomás is a hegy tetején volt. Az utolsó pillanatban érkeztünk. Fölpattantunk a vonatra csurom vizesen és már indultunk is Penzance felé. A 67 km-t egy óra alatt tettük meg (emlékeztetőül: a MÁV a Budapest-Piliscsaba 26 km-es távot teszi meg 50 perc alatt - jó esetben.)
Penzance kellemes éghajlatú, mediterrán városka, az öböl köré és a hegyre épülve. Sós levegő terjengett, sirályok csérogtak mindenfelé, meleg szél fújt, a nap perzselt, a szűk utcákat pálmafák szegélyezték. A városon át kellett tekerni a szállásunkig, mely egy régi, patinás épület, egy ifjúsági szálláson volt. (Castle Horneck Youth Hostle) Az épület melletti mezőn állítottuk fel a sátrat, ahonnan még a tengerpartra is lelátunk. Rövid pihenés után legurultunk a városba, majd a part mentén húsz perc alatt a szomszéd városkába, Marazionba. Az egyébként festőien szép tengerparti kisvárosban amúgy semmi -turisztikai szempontból - említésre méltó látnivaló nincs, kivéve a legnagyobbat, a partról néhány száz méterre a tengerből kiálló hatalmas gránitszigetet, melynek magaslatán csodaszép kastély áll. A kastély és a sziget neve St Michael's Mount, mely francia megfelelője - Mont St Michel - a világhírű bencés apálysziget szinte vele szemben van, 300 km-re a csatorna túloldalán, Normandiában. A sziget csak apálykor közelíthető meg gyalogosan.
A szigetről (ottjártunkkor félsziget) való visszatérés után mennyei tengeri herkentyűket ebédeltünk, jóféle korni sörrel, hátunk mögött a tengerrel és a szigettel, majd némi napozást beiktatva - hazatértünk a sátorhoz.
Másnap buszra szálltunk. Érdemes megjegyezni, hogy helyi buszközlekedés nincs a kisvárosban, Cornwall délnyugati csücskének tömegközlekedését kb. három busztársaság járatai látják el, ezek egyik végállomása általában Penzance "buszpályaudvar", s emellett tmegállnak néhány helyen a városban. Járataik vagy termetes kisbuszok, vagy nagyvárosi forgalomból kivont, öreg emeletes buszok. Egy ilyen, kedvesen lerobbant, zöld, nyugdíjas emeletes busszal indultunk nyugatra, a világ végére.
A szó legszorosabb értelmében, uticélunk ugyanis Land's End, azaz a föld, az ország, a világ vége, a brit fősziget legnyugatibb csücske. Olyan szűk hegyi és mezei utakon mentünk keresztül, amin a buszunk is alig fért el, s nem egyszer megesett, hogy egy autó, vagy éppen egy busz jött velünk szembe. Ilyenkor mindig a legközelebbi útbővület, vagy kereszteződéshez közelebb eső jármú elkezd tolatni, egészen addig, amíg olyan pozícióba kerül, hogy a másik jármű elfér mellette. Évszázados, talán még régebbi kőfalvak, birkákkal teli zöld mezők, kis Stonehenge-ek mellett haladtunk el, míg megérkeztünk Land's End megállóba.
Mint mindenhol, persze itt is egy kis turistaközpont épült, múzeummal, élménykiállítással, fagyizókkal, étteremmel, stb. Maga Land's End, vagyis a szárazföld vége, az eddigi életem során látott természeti csodák közül az egyik legszebb volt. A nap magasan, perzselőn sütött a csodálatosan kék égen, mely - nem tudtam volna pontosan megmondani, hol találkozott a mélykék óceánnal a távoli horizonton, Amerika irányában. A kelta tenger a sziklák magasáról csak kicsinek látszó fodrain vidáman csillogott a napsugár, a sirályok elégedetten süttették fehér tollaikat a minden elképzelhető térbeli formát öltött, agyoncsipkézett sziklákon, melyek mindkét irányban végeláthatatlan hosszúságban emelték ki a brit-szigetet a vízből.
A sziklákon és a mellettük kígyózó, dimbes-dombos gyalogösvényen elindultunk északra. Egy bő órás, bámulatosan szép, páratlan élményt nyújtó túra után kikötöttünk a legközelebbi tengerparti strandra, Sennen Cove-ra. Hatalmas lapály terpeszkedett a víz és a töltés között, mely természetesen csak apálykor kínál henyélő lehetőségeket a turistáknak. Mivel a víz leírhatatlanul hideg, mi több, fagyos volt - ennek ellenére elég sok, az effajta vízhez szokott, vagy a korni partokon nevelkedett fakír ugrándozott és úszkált a tiszta vízben. Kemény akartam lenni, és megmutatni magamnak, hogy én is képes vagyok erre, de alföldi termálvízhez szokott szervezetem miatt hamar kudarcot vallottam: combig sem bírtam bemenni a jéghideg vízbe...
Helyette inkább savanyú cidert kortyolgatva, batyus falatokat rágcsálva élveztük a napsütést a nedves homokon.
Az utolsó buszt mezítláb futva értük el, csak úgy ömlött a cipőnkből a homok. Hogy mást is lássunk, (ne csak tengerpartot és sziklákra épült kisvárosokat:) eggyel korábbi városban szálltunk le, de a kikötői forgalmon, régi céhes raktárakon és egy szép templomon kívül bizony mást nem találtunk a beszédes nevű, városnak is nehezen nevezhető lakóház-halbolt-kikötő-kocsma szimbiózisaként létrejött településen (Mousehole=egérlyuk).
Volt viszont egy nagy áruház félúton Penzance felé, ahol bőséges vacsorának valóval láttuk el magunkat. Fáradtan, és paprikavörösre égve értünk haza, ahol Rita olyan mennyei halkosztot rittyentett össze, hogy csak na. Tűzön sütöttük a fóliába csomagolt, fokhagymás-vajas tengeri halat, krumplival, salátával, sajtokkal, és más finomságokkal.
Az egész kirándulásunkat az Angliára kevésbé jellemző meleg, száraz, igazi turistaidő kísérte, egészen másnap reggelig, mikor már esőre keltünk. Mindenünket a hátunkra kapva gurultunk le a vasútállomásra, ahonnan rövid vonatozással a tőlünk nem messze, északra fekvő St Ives városába érkeztünk - csuromvizesen.
St Ives festői szépségű városka, a változatosság kedvéért kikötő köré épülve. A várossal egybeépült az üdülőegyedként funkcionáló, de többnyire állandó lakossággal rendelkező Carbis Bay, ahol St Ives Tescóján, egy másik bolton, két templomon, néhány kempingen, szállodán és egy iskolán kívül az ég világon semmi sincs. Itt volt a mi kempingünk, Little Trevarrack. Sűrűn, meredeken szakadt az eső, jéghideg volt, metsző szél fújt, megrakodva, kerékpárt tolva kaptattunk föl a meredek emelkedőn, végig a kempingig. Nagy nehezen elértünk a kempingbe, regisztráltunk, és a még jobban szakadó esőben kerestünk egy viszonylag védett helyet, fedett ugyanis nem volt. Az emberek nagy része kocsival, lakóbusszal jár ilyen kempingekbe, nekik van hova húzódni ilyen időben. Hát nekünk nem volt. Egy magas tujaösvény alá vertük le a sátrat. Ekkor már jó két kilóval többet nyomott a ruha rajtunk. Forró fürdő és száraz(abb) ruha után busszal (jó pénzért persze) lementünk a városba. Az eső még mindig szakadt, de ezért nem akartuk kihagyni a látnivalókat. Jót sétáltunk, korni édességeket kóstoltunk, és a kikötőben netértünk egy zsúfolt, hangulatos pubba, kiadós tengeri ebédet fogyasztani, ismét csak jóféle nedűvel leöblítve. Az ebédről kiérve egészen másképp festett a kikötő: közben bekúszott a dagály.
Londoni munkán során, ha jól számolom, hat gazdátlanul hagyott esernyőt hoztam már haza, de azokból is csak a jobbféléket, de most, pont most nem hoztam magammal, íg szégyenszemre vennünk kellett egy jókora ernyőt, hogy valamelyest késleltessük a fagyhalált. Csuromvizesen, bőrig ázva értünk haza.
Másnap enyhült az idő, sütött nap, s bár néha szemerkélt az eső, kék ég alatt gurultunk le az állomásra. A vonaton hazafelé meg is száradt a ruhám..
Cornwall tényleg az éden kertje, mi csak néhány nevezetesebb helyet jártunk be, de számos látnivaló így is kimaradt. Aki olcsó, élményekben és természeti szépségekben gazdag kikapcsolódásra vágyik Londontól nem is olyan messze, annak mindenképp kihagyhatatlan!
Néhány ízelítő videó a youtuberól:
Cornwallról
Lost Gardes of Heligan
Eden Project
