Hétfő este egy lakótársam nekem szegezte a kérdést: akarsz holnap dolgozni? Hát hogy a viharba ne! Reggel ötkor keltem is, a szomszédos nagy csomópontra, Wood Greenre tartva, gyalogosan. A hajnali sötétségben már lézengett néhány feketemunkás, az egyik mellékutcában veszik föl ugyanis minden reggel a munkásokat, hogy aztán elvigyék Barnetbe (ez a szomszédos kerület, de igen sokat autóztunk). Olyan volt ez az egész, mint amikor a mexikói feketemunkások munkára várakozva csődülnek egy-egy furgonhoz az amerikai városok félreeső parkolóiban. Megjött Gyula, a munkaadó, egy nagy, szürke Ford Transittal. Letterbox – ez állt az oldalán. Kopasz, kecskeszakállas, tarsolylemezzel az oldalán. Mármint Gyulának. A teherautó csomagterében utaztam, mellettem még két magyar munkás, Karcsi és Laci. Karcsit nem láttam a sötétben, Laci ötven év körüli, szakállkás, bajszos férfi. A sötétben menet közben csak annyit láttam belőle, hogy dohányzik. De akárhogy néztem, szagoltam, nem éreztem a füstöt. Az izzó cigarettát viszont láttam. Ekkor jöttem rá, hogy elektromos cigarettát szív. Na, legalább már élőben is láttam. Nagy sokára megállt az autó, hangos robajjal kinyílt a tolóajtó, a hajnali szürkületben élesen szemembe világított egy udvari lámpa. Hatalmas gyárudvaron találtam magam, a miénkhez hasonló tizenöt másik autóval. Lengyel, magyar, litván, orosz, román, bolgár és egyéb nyelvek bábeli sokasága nyüzsgött álmosan az udvaron, a sofőrök föl-alá szaladgáltak papírokkal a kezükben, a hőmérséklet pedig pirkadatra mínusz két fok alá kúszott. Az autók szélvédőjén jéggé feszült az éjjeli dér, a munkások szemüket dörzsölve kortyolgatták az automatából vásárolt forró kávét. A hosszúkás udvar mindkét oldalán rendre sorakoztak a teherautók, a targoncás pedig serényen pakolta az újsággal megrakott raklapokat a teherautókba. Olyan sebességgel száguldozott az emberek és teherautók között, nem egyszer az utolsó pillanatban ugrottam el előle. Óhatatlanul a német targoncás biztonsági oktató film, der Staplerfahrerfahrer Klaus jutott eszembe. Aki nem látta, annak itt a videó. (Érdemes végignézni). 

 

 

Az induló autók lámpájának fényszórói sárgára festették a sűrűn szitáló hajnali köd permetét. Ekkor már majd’ megfagytam. Sapka nélkül, sálamat a fülemig húzva dideregtem. A fene se gondolta volna a tegnapi kellemes este után, hogy ilyen veszettül hideg lesz. Gyula jött és megmutatta a munkatársaimat, akikkel aznap dolgoztam. Gazi, az albán sofőr csoportjába kerültem. A teherautó boxába beszállva két kapucnis alakkal találtam magam szemben. Az újságokból ágyat vackoltak, a kávé elfogyasztása után pedig alvásra hajtották fejüket a zötykölődő teherautó sötét csomagterében. A beszédükből fölismertem, hogy románok. Nagy nehezen én is elhelyezkedtem, és a románok horkolása közben én is elszenderedtem. Vagy egy órás zötykölődés után már világosban szálltunk ki az autóból. Megkérdeztem Danielt, a fiatal románt, hogy hol a fenében vagyunk, a válasz: Greenwichben. Greenwich London Temze alatt fekvő, dél-nyugati kerülete, a belvárostól nem is olyan messze. Kb. háromnegyed óra. Na de Barnetből Greenwich-be, az volt legalább másfél óra…

 

Grenwich mindenki számára ismert, hiszen az időzónákat a Greenwich-i időhöz számítjuk. A nulladik időzóna a Greenich Mean Time (GMT), ami ettől keletre fekszik, az már GMT+1, tehát London összes Greenwich-től keletre fekvő részében már eggyel később jár az idő. Meg is kérdeztem egy helybéli hölgyet, hogy is van ez akkor most: Greenwich-ben két időzóna van? A kerület egyik részében nyolckor, a másikban kilenckor kezdődik a tanítás? Azt felelte, igen, két időzóna van, elméletben. A gyakorlatban azonban a londoni időzónát, a GMT-t használják az egyszerűség kedvéért... Hogy a városon kívül hol húzódik az időzóna határa, azt már nem tudom.

 

 

A munkám a Greenwich Time című önkormányzati újság kihordása volt. A kocsinál Daniel megmutatta, hol kezdjem és merre haladjak, aztán kaptam két műholdas helyzetjelzőt a zsebembe. Arra az esetre, ha elvesznél – mondta vigyorogva Daniel. Evvel a helyzetjelzővel ellenőrzik azt is, hogy az illető munkás minden számára kijelölt utcában végigjárta-e a maga szakaszát.Gyönyörű, módos kertvárosi zöldövezetben töltöttem a napomat, rengeteg csodálatos házat és lakást látva. Az első órában azt hittem, szétfagyok. Sál az arcomban, kabát nyakig húzva, a kezemet meg nem tudtam védeni, mert abban az újságok voltak. Az oldalamon méretes, rikító neonzöld táska, benne több száz újság. A kezem már fekete volt az újságról ráragadt tintától. Időnként megjelent Gazi, és föltöltötte a kocsiból az újságos táskát.

 

Időközben kezdett enyhülni az idő, aztán egyre melegebb lett. Először a sálat vettem le, majd a zipzárt húztam le, végül a kabátomat is ledobtam. A vége az lett, hogy tizenöt-tizennyolc fokos melegben, száz ágra sütött a nap. Elképesztő volt. Este teljesen kipirult arccal tértem haza, megkapta a tavaszi napsütés. Gyönyörű idő volt. Délben Daniellel bedobtunk egy sört, ettünk egy szendvicset és folytattuk a munkát. Az újságkihordás nem tűnik bonyolult munkának, de annál fárasztóbb. Akár napi 18-20 km gyaloglással jár, minden egyes postaládába be kell gyömöszölni a terjedelmes újságot.

 

Az angol postaládákról érdemes néhány szót szólni. Kilencvenöt százalékuk az ajtóban van elhelyezve. Befelé nyílnak, de legtöbbjük olyan erős rugózattal van fölszerelve, hogy alig lehet erővel is betuszkolni. Képzeljétek el, amikor napi 5-6000 postaládát nyomok be, gyorsan, hogy haladjunk a hátralévő munkával is, már sajog az ujjam. Az egyik postaláda akkora erővel csapódott vissza, hogy beszakította a körmömet. Ami nem nyílik nehezen, az vagy olyan keskeny, hogy még egy normális méretű levelet sem lehet bedobni rajta, nemhogy egy negyvenoldalas újságot összehajtva. Sok postaláda alul, a küszöb fölé van elhelyezve az ajtón, felettébb kellemes a földig hajolgatni. Vannak hosszában és keresztben elhelyezett nyílások is, hogy véletlenül se lehessen rutinszerűen betuszkolni az összes újságot házról-házra. Ha nem a postaláda, akkor a mögötte sunyin lapuló házőrző eb a rizikófaktor. Az ajtók zöme tömör fa - esetenként üveg berakásokkal, tehát abszolút nem látni, mi van odabent. Legalább ötször fordult elő, hogy még be sem nyomtam teljesen az újságot, kitépte a kezemből odabent egy kutya. Amelyik már előtte ugat, az legalább nem okoz meglepetést. Az viszont, amelyik teljes csöndben vár és csap le az újságba, a szívemet is kiugrasztja a helyéről. Volt valami kis vakarcs is, hallottam az ugatásából, de olyan erővel tépte ki a kezemet, hogy csak na. Egy haragos, hangjából ítélve tekintélyes méretű négylábú kitépte a kezemből az újságot, hallottam, amint lehajítja és már ugrott is a nyíláshoz abban a pillanatban, hogy a kezemet haraphassa le. Még szerencse, hogy idejében rántottam ki, a kutya orra nagyot koppant az ajtón. De volt egy olyan is, amelyik kikapta az újságot és el is kezdte szétcincálni. Hallottam aztán az érkező gazda hangját, aki jól megszidta a kis marcangolót.

 

Az első nap gyönyörű helyen, csodálatos időben telt, kellemes munkával, Daniellel jól összebarátkoztam, megbeszéltük a magyar és román gazdasági helyzetet, melyikünk milyen városban volt a másik országában, stb. Kolozsvárt mondva elnevette magát, háhá, Kolozsvár! Cluj! Hát, mondtam, az nektek lehet, hogy Cluj, de nekünk bizony Kolozsvár. Érdekes volt, ahogy mókázva, az utca két oldalán át beszélgetve dolgoztunk: a magas román és a válogatott címeres, HUNGARY feliratos melegítőjét viselő magyar.  Egy kis köz szórása közben beértem Danielt, ekkor vettem észre, hogy tőlem mintegy öt méterre egy méretes fehér pittbull-forma kutya mereven áll és farkasszemet néz velem. Odakiáltottam Danielnek, ne menjen tovább, itt egy pitbull. A fehér dög erre lassú, bizonytalan léptekkel megindult felém. Nem félek a kutyáktól, de egy pillanatra azért végigfutott a hátamon a hideg, s már kinéztem magam mellett az ott parkoló Nissan kombit, hogy ha kell, ont jó lesz fölugrani a motorháztetejére. Nézem a kutyát, az meg bámul rám és jön közelebb. Nem moccantam. Odajött, megszaglászott, lenyújtottam a kezemet, és ekkor akkorát haparott belém, hogy... Na ez volt a kamu része:) Az csupa izomból álló kis köpcös dög elkezdte csóválni azt a kis csonkot a fara végén, és megnyalogatta a kezemet, ettől kezdve a legjobb barátok lettünk, vakargattam, dörgölőzött, játszottam vele, egy újjságpapírt föláldoztam a célért, hát alig bírtam artsni, olyan erővel tépte, ki is szedte a kezemből, majd hanyattvágodtam. Közben Daniel is megérkezett, együtt kergetőztünk és játszottunk a kis harci kutyával. Örömében elkezdett ugatni, mire kijött a gazdája, mondtuk, hogy semmi baj. Azt mondja, nagyon barátságos. Staffordshire terier volt. Én még ilyen játékos, békés fenevadot még nem is láttam.

 

A munka végeztével Gazi fölszedett minket és a többieket, s a város felé vettük az irányt. Aludtunk hazafelé is, persze. A nap végére méretes és igen fájdalmas vízhólyag szakadt föl a bokámon, alig bírtam már hazavánszorogni is.

 

Másnap ismét ötkor kelés, sebtapasz, kötés a bokámra, irány Wood Green, Gyula fölvett, irány a telep, itt ismét a románokhoz osztottak be, a sofőrünk azonban aznap nem Gazi, hanem Hari, a jóval hajtósabb bolgár volt. Minél hamarabb végezni akart és hazamenni a családjához, ezért úgy hajtott minket, mint egy hajcsár. Vicces, ahogy ezek a Kelet-európai népek beszélik az angolt. Ezen a napon London leggazdagabb környékeinek egyikén dolgoztunk, Hampstead Heath-en. Itt lakik George Michael, Madonna, Gwyneth Paltrow, Kylie Minogue és még számos híresség. Még nem is a leggazdagabb utcákat szórtuk, de végig Porschék, BMW-k, Maseratik, Mercedesek, Jaguarok és Bentley-k sorakoztak a patinás házak előtt. Ezek az autók még nem státuszszimbólumok. A gazdagságot itt elsősorban a lakás, a ház jelenti. Sokkal nehezebb hozzájutni – és sokkal nagyobb értéket képvisel a saját ház. Szóval a gazdagabbak nem biztos, hogy csili-vili autókkal gurulnak, legtöbbször megelégszenek az előbb sorolt elitmárkákkal, persze azért föltűnik egy-egy Ferrari, óriási Rolls Royce, Lamborghini, stb. Ám az igazi gazdag negyedet még én sem láttam. Ahol a focisták és milliárdosok laknak. Na az kemény lehet.

 

Hampstead Heath után a legnagyobb zsidó környékre mentünk dolgozni, volt itt vaskapuval és szögesdróttal védett zsinagóga és temető, kóser bolt és minden más. Kaftános, kalapos, pajeszos zsidók mászkáltak az utcán, kipát viseltek a boltosok és az ingatlanügynökök is. Csodálatos környék, meg kell hagyni. Elképesztően hangulatos, zöld övezet, mesebeli házakkal, alig tudtam dolgozni az álmélkodástól. Ez a szerdai nap keményebb volt, mint a keddi, háromkor végeztünk és rengeteget jártunk. Sebes lábbal, holt fáradtan hazakerültem, ekkor folytatódtak a megpróbáltatások: lakótársaim a városban voltak, s mivel nekem nem volt kulcsom a házhoz, az ajtón dörömbölve sem tudtam bejutni. A fölöttünk lakó srác meglátott az utcán, és beengedett. Gondoltam, a közös konyha-nappali kanapéján majd alszom addig, amíg a többiek megérkeznek a szobakulccsal. Igen ám, de a konyhában egy méretes, rasztás néger festette kontár módjára a konyhát, minden föl volt borogatva és fóliázva. Na tessék, lőttek a pihenésnek. Mivel sehol sem tudtam még csak leülni sem, a bokám és a talpaim úgy sajogtak, mint a fene, muszáj volt leülnöm valahova, hát újra kiléptem a biztonságot jelentő házból, és Turnpike Lane felé vettem az irányt. Az első arra jövő buszra fölültem, és elindultam vele a végállomás felé. Északnak tartottam, Archway felé, föl a hegyre. Csodálatos helyeken haladt a busz. A végállomásnál aztán a busszal együtt visszafordultam, ekkor már jött az sms, hogy otthon vannak a többiek. Buszoztam egy jó adagot, és már sötétben értem haza. Még soha nem esett ilyen jól a forró fürdő.

 

Csütörtökön ismét a románokkal és Harival indultunk neki, ki Londonból, egy 24 km-re lévő meseszép kisvárosba, St. Albansba. Mintha néhány századdal visszarepültünk volna az időben, olyan volt ez a kis sikátorokkal és favázas házakkal tele kisváros, dombokon és síkon elterülve. Patinás házak, mézeskalácsházak, gazdag villák, csöndes utcácskák, szóval álomszép kisváros. Az élményt az időjárás és a munka tette felejthetetlenné. Csütörtök a legkeményebb nap, a legtöbb csapat itt dolgozik ilyenkor. Ráadásul reggel héttől egész álló nap sűrűn szakadt az apró szemű eső. A nap végére csontig fagyva, csuromvizesen, holtfáradtan, szétázott cipőben, kidörzsölt és átázott bokával vonszoltuk magunkat St Albans családi házai között, Hari egyre sürgető hajszolása mellett. Fekete kabátomat befogta az esőben ázó sok ezer újság, szóval mint ázott kolduscigány egy fárasztó vándorlás után, úgy estünk be a teherautó csomagterébe . Maradék újságokból, táskákból, újságos zsákokból és autókerekekből fekhelyet készítettem magamnak és azon nyomban el is aludtam. Pontosa egy óra alatt értünk vissza Wood Greenbe. Nagy nehezen hazavonszoltam magam, aztán forró fürdő, hideg sör, és kezdődött is a ház búcsúbulija, a keménymag – beleértve bennünket – másnap elköltözött. A költözésről a következő bejegyzésben olvashattok.