Legalább húsz ingatlan- és lakásügynökségnél jártunk, regisztráltunk mindenhol, hirdetéseket böngésztünk, lakásokat néztünk, de csak nem akadtunk a nekünk megfelelő lakásra. A kritériumok: négyünkre kerestünk, ki-ki munkahelyéhez közel, internet eléréssel, elfogadható áron, és egy héten belül lehessen költözni. Hát ez maga volt a lehetetlen. Semmi sem jött össze. Vagy ez nem volt meg, vagy az, de valami mindig hibázott.
Pénteken költöznünk kellett, csütörtök este elmentünk megnézni egy nagyon jónak ígérkező, olcsó kis lakást egy jól frekventált helyen, közel mindenhez, a kettes zónában. Előző este megbeszéltük Martinnal, a tulajdonos sráccal, hogy ötre megyünk megnézni a lakást. Mondom, menjünk egy kicsit hamarabb, hátha már ott lesz, és akkor lecsaphatunk a lakásra. Vittünk foglalóra valót is. Jó idejében odaértünk, megittunk még egy kávét és bedobtunk egy olcsó sütit a közeli cukrászdában, és odaálltunk a kapuhoz. Volt még negyed óránk. Odaálltunk a kapu elé, biztos, ami biztos. Pár perccel később megjelent mögöttünk egy hangosan karattyoló, magas spanyol lány a párjával. Biztos, hogy ők is a lakást jöttek megnézni. Máris ellenszenvesek voltak. Főleg a lány. Nem sokkal később megjelent egy angol nő, aztán két egyetemista srác, majd egy őszülő, szemüveges néger öreg, aztán előretolakodott egy nagy darab néger nő, hamarosan vagy tizenöten álltak mögöttünk. Nagyon kellett a lakás, parázslott a levegő körülöttünk, és majd’ szétrobbantunk a dühtől: hogy lehet ilyet csinálni, hogy mindenkit egy időpontra csődít oda a tulaj?
Öt előtt valamivel a sarkon megjelent egy bukósisakos srác, amikor levette, akkor vettem észre, hogy kipa van a fején. Odajött, és meglepetten kérdezte: mindannyian a lakást jöttünk megnézni? Odacsődült a tömeg, mint ahogy Indiában az éhes majmok egy falatka kifliért rohamoznak meg egy turistát, és egyszerre kezdték bombázni a kipást. A néger nő mindenáron a legelejére akart tolakodni, de elálltam az útját. Élet-halál harc folyt egy olcsó kis lakásért London kettes zónájában. Nagy kincs az olcsó lakás a kettes zónában ám! Martin nekiállt kinyitni az utcai kaput. Az első kulccsal nem sikerült neki. Jött a másik, de avval se járt sikerrel. A harmadik és a negyedik sem. A végére két kulcscsomót végig próbált, de nem tudta kinyitni a kaput. Szép csöndben, nyugodtan megszólalt: bocs, srácok, nem tudom megmutatni a lakást. Nem hoztam el a jó kulcsot… Majd holnap délután ötkor lehet jönni megnézni a lakást. Na! Ennyi. Mindenki magának akarta a lakást, természetesen elsőként érkezőknek magunknak tartottuk a jogot a lakásra, és nekiestem a fickónak, hogy de hát hoztuk a foglalót, reggel már költöznénk is, most akkor mi van??? - Hát, bocs, srácok, de nem hoztam el a kulcsot, majd holnap. Na, ekkor fordultunk sarkon és otthagytuk kipás Martint a siserehaddal együtt. Irgalmatlan mérges voltam. Ki látott már ilyet? A lusta disznaja egy időpontra csődítette oda a fél várost. Hogy gondolta, kinek adja majd oda a lakást? Az egyetemista srácok meg is kérdezték, hogy mi alapján fogja eldönteni, kié legyen, mire szép nyugodtan azt felelte: hát azt nem tudom…
Ekkor már volt a talonban egy másik lakás is, egy magyar srác adta ki. Le is tettünk 100 font foglalót, hogy ne adja oda addig senkinek, amíg nem mondunk valamit. Olcsó is volt, a baj csak az volt vele, hogy nagyon messze volt. Mivel pénteken költöznünk kellett, és nem volt más választásunk, azonnal hívtuk a srácot, hogy költözünk.
Másnap délelőtt kelés, hatalmas pakolás, búcsú a jó öreg Lagham roadi lakástól, háztól, haveroktól. Csak azt nem tudtuk még, hogy költözünk el egy kisebb családnyi cuccal Finchleybe, föl, északra. Jött egy ötlet: hívjuk föl letterboxos Gyulát, aki a munkát szerezte. Hát micsoda véletlen, épp aznap szabadnapos volt, és pont North Finchleybe ment, keresztül azon a részen, ahova költözünk. El is vitt minket, és még pénzt sem fogadott el. Rendes tőle. (Ezen a képen itt London utazási zónáit láthatjuk. Mi most a négyesben lakunk, közel a hármashoz)
A lakásunkról annyit, hogy finoman szólva is érdekes helyen van. Két pici szoba, egy közlekedővel egybekötött konyha, és egy apró fürdőszoba. Mindez egy háztömb hátsó részén, mellettünk egy vietnámi kajáldával, fél tizenkettőkor hatalmas robajjal fölhúzzák a rolót hátul, éjjel ugyanilyen lármával lezárják, napközben jönnek a ferdeszeműek hátulról, hogy elvitelre vásároljanak, a bejáratunk pedig a kukák között van. Panaszra azonban semmi ok, inkább mulatságos a helyzetünk, mint kétségbeejtő. Van lakásunk, és mindezért fejenként 55 fontot fizetünk/hét. Ez Londonban több mint jutányos.
Az alábbi képen az A betű a jelenlegi lakhelyünket jelöli. A félreértések elkerülése végett: ez az egész sötét pacni London városa, a nevek ott az egyes városrészek.
A lakásunk négyünknek pont jó, megtudtuk, hogy az előző magyar lakók heten voltak itt… HETEN… Elképesztő. Sajnos egyelőre nincs wifi, nehézkes tartani a kapcsolatot a külvilággal, de igyekszünk. Néha kávézókba ülünk be netezni. A lakásban be tudjuk fogni a Vy Nam Café wifijét, de itt Londonban mindenki jelszóval védi a sajátját, nem tudunk csatlakozni. Ez a Vy Nam az a bizonyos vietnámi kávézó, ami mellettünk van. Be is mentem megkérdezni a kiszolgáló hölgyet, hogy van-e wifijük, de azt felelte: nincs. Gondoltam, beülök egy kávéra, és fölírom a kódot, aztán Hawaii. Hát nem jött össze. Fölvetettem neki, hogy kifizetjük a havidíját is, mert nagyon fontos nekünk. Javasolta, hogy beszéljünk a főnökkel, mert ő ebben nem kompetens. A főnök csak nem jött meg egész nap. Este egy vigyorgó képű vietnámi jött ki a hátsó kijáraton, el is kaptam, hogy megkérdezzem, ő-e a főnök, de nem nagyon tudtam vele beszélni, alig tudott angolul, és úgy vigyorgott, mintha valami jóféle vietnámi cuccon pörögne.
Készítettem egy kétperces videót a lakásról, de olyan borzalmasan lassú a kávézóban a net, hogy a kemény kétperces videót 238 perc alatt akarja föltölteni a youtube-ra, hihetetlen... Bízom benne, hogy hamarosan lesz alkalmam föltenni, és akkor posztolom itt is.
Internet nélkül telnek hát a napjaink, amikor net elé kerülök, legalább két óráig ott ülök. Sport, politika, humor, levelesláda, blog…
A minap pázmányos öregdiák találkozót rendeztünk piciny lakásunkban, kiderült, jóval többen vagyunk itt, mint gondoltuk volna. Hatan jöttünk össze, de még mindig van egy-két kószáló bárány a kisebb megye nagyságú városban, a közeljövőben szervezünk egy még nagyobbat, amire mindenki eljön. Ezúton is kérném olvasóimat, hogy aki tud még pázmányos hallgatóról Londonban vagy környékén, írjon nekem legyen szíves. Köszönöm.
Ma este Arsenal-Barcelona, itt, Londonban... Gondoltam, kimegyek életképeket készíteni az Emirates Stadiumhoz, de a nagy tömeg miatt most inkább leteszek róla, a bérletem is lejárt, spórolok, amíg tudok. Hajrá Barca!!!
Hamarosan jelentkezem a lakásról készült videóval.
