Elérkezett a szombat este, elindultam hát az első sarokra, az AHIR pubba próbamunkára. Az AHIR török tulajdonos pubja. Van egy nagy első tér, egy közbülső helyiség dj-szettel és diszkólámpákkal, és egy belső helyiség bárpulttal. Az utcafronton a Finchley Sisha, azaz vizipipás tespedő, arab működtetői egész nap kint ülnek a pamlagokon és szolgálják ki a vendégeket. Magába a pubba betérve rögtön balra van a pult.

Negyed hétkor jelentkeztem is a pultoslánynál, hogy jöttem próbamunkára. Kedvesen fogadott, be is mutatkozott: Raduca. Szőke román lány. A másik próbamunkás egy afgán srác volt. Raduca szép lassan kezdte magyarázni, hogy mi, merre, aztán jött a nagyhangú főnök, Edi. Edi hatva név körüli, hátrafelé fésült, vállig érő, szürkéből lassan őszbe forduló, hullámos hajú, szemüveges, alacsony, köpcös, nagyhangú fickó. Elmondta, mi a dörgés, s mivel kiderült, hogy az afgán srác szakács, őt be is küldte a konyhába a tót szakács, Toni mellé, és gondjaira bízta. Engem pedig Raduca gondjaira bízott és a pultot bízta rám. Időközben megérkezett egy másik pultos srác, egy török, de itt élő fiatalember, már nem tudom a nevét, mindenki csak Marcusnak szólítja. Érdekes, hogy az egzotikus nevű külföldiekre mindig valami közismert nevet ragasztanak. Marcus örömmel fogadott, mindketten kifejeztük egymás népei iránt érzett rokoni szimpátiánkat. Dicsekedett, hogy volt egy magyar kedvese, Timi, és milyen csodálatos volt, de már nincsenek együtt, Timi már férjnél van. Pedig milyen gyönyörű volt… - merengett vissza fejét ingatva Marcus.

Ezen a képen a jobboldali figura Edi, a főnök.

A munkatársak és az egész közeg teljes mértékben kellemes meglepetés volt. Mind Raduca, mind Marcus messzemenően kedves, segítőkész volt, ha valamit nem tudtam, csak legyintettek: „majd belejössz”, „rá se ránts!” – mondták gyakran. Szépen mindennek bemagoltam az árát, mit, hol és hogyan készítünk, poharak, tea, csapolás, mosogatás, asztalok letisztítása, pénztár, hordók, stb. Egész hamar belejöttem, és az este 11-kor kezdődő szlovák partira már teljesen otthonosan mozogtam a pult mögött. Mivel első nap volt és minden tekintetben jó benyomást igyekeztem kelteni mind a munkatársak, a főnök, mind a vendégek előtt (a munkatársak nagy része ugye román, tót, míg a vendégek 90%-a tót), keserű örömmel állapítottam meg, hogy szerencsés volt, hogy délután átváltottam a történelmi Magyarországot ábrázoló pólómat. (A bemutatkozásnál Raduca egyből evvel indított: „utálod a románokat?” )

Időközben megérkeztek a biztonsági őrök, három nagydarab szír fickó. Folyamatosan poénkodtak. A munkatársak állandóan ugratták egymást, a török Marcust például a tót szakács mindig „kurdishnak”, azaz kurdnak szólította, márpedig a törökök közismerten barátságtalan viszonyt ápolnak a kurdokkal. Ez olyan, mintha egy erdélyi magyart a munkatársak szánt szándékkal románnak gúnyolnának. Szóval folyamatosan ment az ugratás, jó hangulatban indult a munka, de mindig mindenki tudta, hogy csak vicc az egész. Az ugratásban élen jártak a szír kidobó legények. 11 után lassan beindult a szlovák parti, az ajtónál pénztár volt, ott fizették a 6 fontos belépőt, és kaptak egy welcome drinket is. Szép lassan egyre többen lettek, kezdett egyre jobban égni kezünk alatt a munka. Teát, kávékat főztem, söröket csapoltam, folyt a tömény, szólt a zene, „pörögtünk ezerrel”.  Közkedvelt pia a JD with Coke, azaz Jack Daniels kólával, illetve a vodka Red Bullal, ebből fogyott a legtöbb. Hamarosan már a pénztárgépet is magabiztosan kezeltem, de rettentően oda kellett figyelni a számolásnál, főleg, hogy angolul kellett mindent. Kicsit féltem, hogy a tótok meg a brit akcentussal beszélők rendelését nehezen értem majd meg, de nem volt semmi probléma. A kisfőnök éjfél körül azt mondta, hazemehetek, de nekem eszem ágában sem volt, annyira belejöttem, mondtam neki, hogy maradnák, látom, mekkora a pörgés, elkél a szorgos kéz. Örült neki, ő sem gondolta volna, hogy valaki a próbamunkán ilyen agilis lesz. Szóval élveztem a munkát. Megállás nélkül jöttek az egyre részegedő szlovákok, volt, akinek már fejből tudtam, mit fog kérni, ez tetszett nekik. Volt egy kopasz ürge, aki csak nálam volt hajlandó rendelni, és rendszerint megdobott 1-2 font borravalóval. Egyszer megkérdezte, hogy ausztrál vagyok-e, vagy új-zélandi. Hát majdnem, – mondtam -  magyar. „Kószonom szepen” - mondta vigyorogva, mire én tótul kívántam jó itvágyat neki. Ahányszor találkoztunk az este folyamán, minden alkalommal rám kacsintott és elismételte: „kószonom szepen”.

Észre sem vettem, az idő úgy elröpült. Kettőkor a kidobók végigmentek a termeken és közölték: a bulinak vége. Nos, ez otthon, nálunk így néz ki, de itt merőben más: végigmennek, és fennhangon mindenkinek megköszönik a részvételt, és közlik, hogy vége a bulinak. Amíg az ajtónál vannak, bárki ki- vagy bejön, előre nyitják az ajtót, és soha nem bunkók. Biztos van ellenpélda is, de még nem találkoztam vele. Ha valaki már nagyon részeg, azt nem szolgálják ki, és ha minősíthetetlenül viselkedik, akkor finoman kikísérik a kidobók. Nem is helytálló ez a kifejezés, hogy kidobó, inkább biztonsági őr, vagy valami ilyesmi. Londonban minden ilyen posztot betöltő a karján neonzöld világító tasakban viseli az igazolványát.

A buli végeztével megkezdődött a töménytelen mennyiségű asztalon hagyott pohár és üveg betakarítása és mosogató gépbe helyezése, aztán elpakolása.  Nagy halomban cipeltem a tálcán a széthagyott, félig telt piás poharakat, ekkor eszembe jutott drága jó Avanti barátom, Isten nyugosztalja. Aki tudja, kiről beszélek, érti is. Egyszerre voltam ezen az estén Robi és Avanti. Ötven perc alatt végeztünk mindennel, három óra előtt pár perccel elbúcsúztam és hazajöttem, mintegy kétperces gyaloglás után meg is érkeztem haza. Indulás előtt ismét megindult a poénkodás, engem oltogattak a szírek, hogy milyen nyomorékok a munkatársaim, és hasonlók. Volt egy brassói magyar srác, aki hétvégenként lemezlovas a pubban. Csodálkozva kérdezték, hogy lehet, hogy beszéljük egymás nyelvét, mire elmagyaráztam nekik a dörgést, ekkor már értették a dolgot. Raduca felkapta a fejét és fennhangon nekem szegezte a kérdést: „miket beszélsz, Brassó Románia kellős közepén van, hogy lenne már Magyarország?” Mondtam neki, hogy nem figyelt a szavamra, azt mondtam, 1920-ig volt Magyarország (jobban nem akartam belemenni rögtön az első nap). Erre büszkélkedett, hogy ő történelmet tanult, szóval jobban tudja, mire mondtam neki, hogy versenyezhetünk, mert én is. A szír hústornyoknak ez nagyon tetszett, és kezükkel a levegőbe boxolva együtt kezdték skandálni: „Andrew! Andrew! Andrew!” Raduca „na szép, az első napodon! Ki vagy rúgva!” sorral zárta a témát, amin jót derült mindenki. A szírek tovább oltogatták: Andrew egy tök jó gyerek, szeretjük, mellette vagyunk, titeket kéne mind kirúgni!” – Ilyen és ehhez hasonló baráti oltogatások mentek egész este. (A mukatársak Adrew-nak, néha Andynek szólítanak.)

Mindent összegezve igen jól éreztem magam, dicsértek, hogy milyen jól dolgozom, milyen hamar megtanultam az árakat, és a többi, és a többi. Legközelebb kedd este megyek. Úgy érzem, jó úton haladok, hogy fölvegyenek. Két percre a lakásunktól…