Elérkezett a szombat este, elindultam hát az első sarokra, az AHIR pubba próbamunkára. Az AHIR török tulajdonos pubja. Van egy nagy első tér, egy közbülső helyiség dj-szettel és diszkólámpákkal, és egy belső helyiség bárpulttal. Az utcafronton a Finchley Sisha, azaz vizipipás tespedő, arab működtetői egész nap kint ülnek a pamlagokon és szolgálják ki a vendégeket. Magába a pubba betérve rögtön balra van a pult.
Na!
Végre sikerült rekordgyorsasággal, 98 perc alatt föltöltenem a youtube-ra ezt az alig két és fél perces videót, most már láthatjátok, hol lakom Kilencszer próbálkoztam korábban... Más öröm is ért a napokban, hiszen hosszas keresgélés után sikerült telefont vennem, méghozzá vadi újat. Egy csodálatos, hét nyelven beszélő, mindent tudó szupertelefont. Na ez volt a szarkazmus. A 10 fontos (3200 Ft) csodatelefon egy ócska vacak Samsung. Ez nálam nagy szó, mivel olyan finnyás vagyok, hogy Nokián kívül nem szívesen használok más telefont. Ez a kis görcs sok bosszúságot okoz, de hamar megtanultam kezelni. Telefonálni és üzenetet küldeni lehet vele, ébreszteni is tud és számológép is van rajta. Lesz még jobb is. A csomagom olyan your country szolgáltatást tartalmaz, ami 10 fontos föltöltés esetén 50, 15 fontos föltöltés esetén 100, 30 fontos föltöltés esetén 200 perc ingyen beszélgetést tartalmaz bármely országba. Nem rossz.
Legalább húsz ingatlan- és lakásügynökségnél jártunk, regisztráltunk mindenhol, hirdetéseket böngésztünk, lakásokat néztünk, de csak nem akadtunk a nekünk megfelelő lakásra. A kritériumok: négyünkre kerestünk, ki-ki munkahelyéhez közel, internet eléréssel, elfogadható áron, és egy héten belül lehessen költözni. Hát ez maga volt a lehetetlen. Semmi sem jött össze. Vagy ez nem volt meg, vagy az, de valami mindig hibázott.
Pénteken költöznünk kellett, csütörtök este elmentünk megnézni egy nagyon jónak ígérkező, olcsó kis lakást egy jól frekventált helyen, közel mindenhez, a kettes zónában. Előző este megbeszéltük Martinnal, a tulajdonos sráccal, hogy ötre megyünk megnézni a lakást. Mondom, menjünk egy kicsit hamarabb, hátha már ott lesz, és akkor lecsaphatunk a lakásra. Vittünk foglalóra valót is. Jó idejében odaértünk, megittunk még egy kávét és bedobtunk egy olcsó sütit a közeli cukrászdában, és odaálltunk a kapuhoz. Volt még negyed óránk. Odaálltunk a kapu elé, biztos, ami biztos. Pár perccel később megjelent mögöttünk egy hangosan karattyoló, magas spanyol lány a párjával. Biztos, hogy ők is a lakást jöttek megnézni. Máris ellenszenvesek voltak. Főleg a lány. Nem sokkal később megjelent egy angol nő, aztán két egyetemista srác, majd egy őszülő, szemüveges néger öreg, aztán előretolakodott egy nagy darab néger nő, hamarosan vagy tizenöten álltak mögöttünk. Nagyon kellett a lakás, parázslott a levegő körülöttünk, és majd’ szétrobbantunk a dühtől: hogy lehet ilyet csinálni, hogy mindenkit egy időpontra csődít oda a tulaj?
Hétfő este egy lakótársam nekem szegezte a kérdést: akarsz holnap dolgozni? Hát hogy a viharba ne! Reggel ötkor keltem is, a szomszédos nagy csomópontra, Wood Greenre tartva, gyalogosan. A hajnali sötétségben már lézengett néhány feketemunkás, az egyik mellékutcában veszik föl ugyanis minden reggel a munkásokat, hogy aztán elvigyék Barnetbe (ez a szomszédos kerület, de igen sokat autóztunk). Olyan volt ez az egész, mint amikor a mexikói feketemunkások munkára várakozva csődülnek egy-egy furgonhoz az amerikai városok félreeső parkolóiban. Megjött Gyula, a munkaadó, egy nagy, szürke Ford Transittal. Letterbox – ez állt az oldalán. Kopasz, kecskeszakállas, tarsolylemezzel az oldalán. Mármint Gyulának. A teherautó csomagterében utaztam, mellettem még két magyar munkás, Karcsi és Laci. Karcsit nem láttam a sötétben, Laci ötven év körüli, szakállkás, bajszos férfi. A sötétben menet közben csak annyit láttam belőle, hogy dohányzik. De akárhogy néztem, szagoltam, nem éreztem a füstöt. Az izzó cigarettát viszont láttam. Ekkor jöttem rá, hogy elektromos cigarettát szív. Na, legalább már élőben is láttam. Nagy sokára megállt az autó, hangos robajjal kinyílt a tolóajtó, a hajnali szürkületben élesen szemembe világított egy udvari lámpa. Hatalmas gyárudvaron találtam magam, a miénkhez hasonló tizenöt másik autóval. Lengyel, magyar, litván, orosz, román, bolgár és egyéb nyelvek bábeli sokasága nyüzsgött álmosan az udvaron, a sofőrök föl-alá szaladgáltak papírokkal a kezükben, a hőmérséklet pedig pirkadatra mínusz két fok alá kúszott. Az autók szélvédőjén jéggé feszült az éjjeli dér, a munkások szemüket dörzsölve kortyolgatták az automatából vásárolt forró kávét. A hosszúkás udvar mindkét oldalán rendre sorakoztak a teherautók, a targoncás pedig serényen pakolta az újsággal megrakott raklapokat a teherautókba. Olyan sebességgel száguldozott az emberek és teherautók között, nem egyszer az utolsó pillanatban ugrottam el előle. Óhatatlanul a német targoncás biztonsági oktató film, der Staplerfahrerfahrer Klaus jutott eszembe. Aki nem látta, annak itt a videó. (Érdemes végignézni). 
A viktoriánus kifejezés az 1837 és 1901 között uralkodó Viktória királynő, „Európa nagymamájára” utal. A gyarmatbirodalom megháromszorozódása és az ipari forradalom kiteljesedése uralkodása alatt történt, a történészek Anglia fénykorának tartják ezt az időszakot. Nevéhez fűződik Anglia és London nagyszabású kiépítése, a rengeteg munkás és polgár lakhelyéül szolgáló sorház-rendszer kialakítása. Férjével, Albert herceggel rendkívüli módon támogatták a művészetet, kultúrát. Férjével hatalmas szerelemben, vallásos áhítatban élték kicsapongásmentes életüket, házasságukból kilenc gyermek született. Albert 1861-ben bekövetkezett hirtelen halála összetörte a szépnek nem mondható asszonyt, és hosszú hónapokig nem lépett nyilvánosság elé. Élete hátralevő részében gyászolta hőn szeretett férjét, negyven éven át hordott gyászruhát. Az angolok számára Viktória olyan, mint nálunk Mátyás király, de talán Szent Istvánhoz hasonló a nimbusza. Nevét számtalan út, híd pályaudvar viseli, s királyi párról van elnevezve az egyik legnagyobb művészeti múzeum is, a Royal Victoria and Albert Museum.Rutinos utazóként idejében kiérkeztem a reptérre, jó másfél órával a csekkolás előtt letáboroztam a 18-as kapuhoz, vettem egy keresztrejtvényt és letelepedtem a csomagjaimhoz. Ahogy ez lenni szokott, minden rendben volt, az ellenőrzéskor még a cipőmet sem vetették le, aminek örülök, mert a nagy bakancsban voltam.
A gépre felszállva még egyszer búcsút vettem családtajgaimtól, majd rákészültem az alvásra. Némi várakozás után a kapitány kedves, de érthető brit angolsággal közölte, hogy 
a fedélzeti számítógép jelzése szerint meghibásodott az ajtó, illetve a biztonsági csúszda. Na akkor meg kell várni a Lufthansa szerelőjét. Tíz perc múlva meg is érkezett egy bajszos ürge, három perc után meg már távozott is. Fölszálltunk, pár percig gyönyörködtem a felhők fölött, aztán elaludtam, és már csak a süllyedéskor ébredtem föl. Sima, kiegyensúlyozott utunk volt, be is hoztuk a negyedórás késést. Elalvás előtt, álmomban és ébredés után az a féltucat csecsemő, aki a gépen volt, igencsak próbára tette az idegeimet. Az egyik ráadásul egész út alatt rugdosta a hátamat. Egyszer arra ébredtem, hogy birizgálja a hajamat. Az mondjuk nem volt rossz:)
A szokásos pakolás-mizériát ismét sikerült utolsó pillanatra hagynom, de ami ennél is nagyobb baj volt, hogy minimálisra redukált ruhanemű-kupacom a leggondosabb hajtogatás után sem fért bele a bőröndbe. Hiába gyúrtam, ütögettem, tapostam, egyszerűen nem tudtam rázárni, de még csak megközelíteni sem a másik zipp-zárt. Ekkor jöt Édesanya, és szisztematikusan, kis hengerekbe tekerve belegyömöszölte a cuccokat a bőröndbe, de még így sem volt elég a hely... Meg kellett hát válnom néhány ruhadarabtól. Így már nagy nehezen sikerült. Rátérdeltem a bőröndre, úgy tudtuk csak nagy nehezen bezárni. Ekkor jött a nagy ötlet: a reptéren jópénzért körbefóliázzák a bőröndödet, hogy ne turkáljanak benne, meg a sérülésektől is véd. Ezt alkalmaztam én is itthon, 300 Ft-ért vásárolt fóliával úgy körbetekertem a bőröndöt, hogy alig látszik ki belőle. A drog-cipelés gyanúját elkerülendő, jól látható módon még az adataimat is föltüntettem rajta. Így várom a holnap reggeli indulást. A gépem 12.20-kor indul.
Máté barátom mutatta nem is oly régen Korda Gyuri Reptér című számának remixét (by Titusz), unalmas perceinkben, vagy néhány pohár elfogyasztása után kötelező módon hallgatjuk és énekeljük végig: reptéééér...
A hangulat kedvéért hallgassátok ti is, óriási :)
Itt az eredeti is, akit érdekel
Sikerült. Elindítottam életem első blogját. Ez a bejegyzés most a próbaverzió., nem az igazi a profil megjelenése, de igyekszem. Remélem, hamarosan tökéletesíteni tudom az oldalt.
Sokan kérték, hogy küldjek majd beszámolókat, naplórészleteket, de annyifelé kéne küldözgetnem a leveleket, hogy egyszerűbb megoldást választottam: ezt a blogot, amit aztán majd egyszerre szétküldök mindenkinek és onnantól lehet olvasni, hogy alakul kinti életem. Ennyi most elég is, lássuk az eredményt! (Tűrhető...)