Ha az ember családos lesz, óhatatlanul kicsúsznak a kezéből bizonyos dolgok, én így voltam sajnos a beszámolókkal. Gyűlik az anag folyamatosan, de megszerkeszteni, fölpakolni alig van időm. De most végre sort kerítek rá!

Egy Windows-újratelepítést követően angol nyelv lett alapértelmezve a gépen, így nem javítja ki a magyar helyesírási hibákat, ahogy a Word sem. Így elképzelhető, hogy előfordulnak mellégépelések, nézzétek el nekem.

Visszaugrunk egy kicsit 2012-be, azon belül is január végére, egy szép téli reggelre, amikor is a Victoria buszpályaudvarról Canterburybe ruccantunk át. 

Canterbury bemutatását nem is kezdhetnénk mással, mint a legfontosabb információval, mégpedig, hogy az anglikán vallás központjának testvérvárosa Esztergom.

A Stour folyócska által kettészelt, negyvenháromezer lelkes kisváros csupa történelem és csupa vidámság, akármerre jár az odalátogató. (Nem úgy a történelme: kedvező fekvése, és később püspöki, majd érseki központ mivolta miatt, a rómaiaktól kezdve a dánokon és franciákon át az angol belső ellenségig, mindenki elfoglalta és kifosztotta az évszázadok során.)

Középkori épületek eredeti formájukban állnak még ma is szerte a városban, a mindig zsúfolt sétáló utcán pedig minden modern üzletet az eredeti hangulatot és stílust tiszteletben tartva ágyaztak be az 5-600 éves épületekbe.

Egy darab középkor minden utcája, mint a franciaországi Cluny. Az újabb lakóparkot is igyekeztek úgy megtervezni, hogy az ne üssön el túlságsan a város összképétől. Nem is üt.

Keskeny utcák, járóköves passzázsok, sikátorok, melyekben a 15. században megállt az idő. Vasalt fakapuk, boltívek, terméskövek, és szebbnél-szebb félévezredes épületek kísérik lépteinket a városban.

Az utcák várfalak, bástyák, tornyok és várkapuk között tekeregnek, melyeket többször is átszel a Stour folyó.

Canterbury egyetemi város, rengeteg a fiatal, mindig üdén pezseg az élet. A váror kicsiny mivolta ellenére hat egyetem és főiskola várja hallgatóit. A fölnőtt lakosságból háromszor annyian nappali tagozatos hallgatók (22%), mint az országos átlag (7%)

Egy másik dolog is szemet szúrt azonban mindkettőnknek: a városban föltűnően sok a beteg, a fogyatékos, a mozgássérült, és a - finoman szólva - fura figura. (Lehet, hogy a normann-hugenotta-dán-briton beltenyészet az oka?)

Canterburyből indult a világ első menetrendszerű vasútja, s itt fogadta diákjait a legrégebbi angol iskola is, a King's school.

A város számos szent püspöke közül számunkra különösen kedves Canterbury Szent Anzelm, róla kapta nevét a Pázmány piliscsabai campusának Anselmianuma.

Az 1504-ben, 400 év építés után elkészült a hatalmas, katolikus katedrális a házasság arkangyalának, VIII. Henriknek köszönhetően ma az anglikán vallás Szent Péter bazilikája. Lenyűgöző gótikus templom, nem találtam olyan pontot, ahonnan az egész belefért volna a fényképező látószögébe. A katedrális évi egymillió látogatóval a szigetország leglátogatottabb nevezetességei közé tartozik. S bár a város a második világháború alatt tíz és fél ezer bombatlálatot kapott, a katedrális csodával határos módon megúszta.

A belépő £9.50 fejenként, mely számomra minden penny-jét megérte.

A katedrális nem csak az anglikánok és turisták, de a katolikusok zarándokhelye is (azon túl, hogy katolikusnak épült), ugyanis 1170-ben a templomban imádkozó Thomas Becket érseket korábbi barátja, II. Henrik király megölette. Az egyház nemeslelkű és egyszerű életű védőjét két évvel később szentté avatták, Becket Szent Tamás néven ismerjük, az esztergomi Főszékesegyházi Kincstárban látható egy apró ereklyéje. (Esztergom és Tamás kapcsolata az 1150-es években kezdődött, amikor ő és Bánfi Lukács, a későbbi esztergomi érsek együtt tanultak Párizsban. Tamás nevét Esztergom egyik városrésze is viseli, Szenttamás - és a Szent Tamás hegy is róla kapta nevét.)

Tamás halála után egész Európából özönleni kezdtek a zarándokok, ez ihlette Geoffrey Chaucert a Canterbury Mesék (Canterbury Tales) megírására a 14. században.

A katedrálisban eltemetett szentéletű érsek maradváknyait azonban hiába keressük, VIII. Henrik a templom kifosztásával együtt sírját fölforgattatta, maradványait pedig elégettette.

Henrikünk biztosra ment, hogy nevét ne felejtse el a város: a 6. században alapított, 10. században megújult, majd dánok által leégetett, s a 12. századra végleges formáját elnyerő Szent Ágoston Apátságot kifosztotta, és leromboltatta. Kapuja és néhány részlete kastéllyá alakítva maradt fönn.

Az apátság fénykorában

És amennyi Henrik után maradt (azt is a földből ásták elő)

Az apátság bejárata a kastély bejárata lett

A gótikus és reneszánsz épületek, templomok, romok között gyönyörű kis parkok bújnak meg, a külső várfal mgött pedig egy hatalmas mező, pavilonnal. Hangulatos pubok, múzeumok, éttermek és persze mindenféle modern üzlet is megtalálható itt.

S hogy a nap vége se maradjon emlék nélkül: a buszra várva a hűvös koraesti idő elől a pályaudvar épületében helyet kapó kerékpárüzletbe tértünk be, melegedés és időmúlatás céljából. A dolog ott végződött, hogy vettünk Ritának egy csodálatos, kifutó modellnek számító, 100% brit földön készült (tehát nem indiai/kínai) női kerékpárt. S mivel úgymond már tavalyi modell, valami 150 fonttal olcsóbban lehetett megkapni.

A hazaszállítást megoldhatónak láttam, hiszen a hatlamas busz aljában vígan elfért volna, azonban nem akartam a buszvezető szeszélyére bízni, így inkább kifizettük, és a számla ellenében majd néhány napon belül az áruház egyik dél-londoni üzletében át is vettem a kiváló és igen tetszetős vasparipát, melyet Rita azóta is örömmel használ.

A város minden percét élveztük, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki teheti, látogasson el ide, akár csak egy délután erejéig is. A város kicsi, gyorsan és könnyen bejárható gyalogosan, és időben lefoglalva a buszjegy is 10-15 font, oda-vissza. Menetidő London Victoriáról 2 óra.

A II. világháborúban lebombázott Szt. György-templom maradványa

Londonban élő hazafias fiatalokkal (és idősebbekkel) összetartó baráti társaságot alkotunk. A közös összejöveteleken, íjászaton, bográcsozáson kívül politikai, kulturális programokat is szervezünk a Londonban élő magyarok számára. 

Hosszú, munkával telt hónapok után úgy döntöttünk, végre kiruccanunk valahova. Korábban már említettem, hogy legalább azért megéri itt dolgozni, mert megfizethető, sőt: nagyon jó áron lehet repjegyekhez jutni. Ha ez megvan, már csak egy kis guglizás kell a megfelelő szállás lefoglalásához.

Horvátország kevésbé zsúfolt, homokos és csipkézett (hú, de rosszul hangzik ez így együtt) partjai, szigetei voltak elsődleges célpontjaink, már a pontos útitervet is elkészítettük, s már a jegyet is kinéztük, amikor valahogy Barcelona és Katalónia is képbe jött. Jött is és győzött. Marha olcsón találtunk jegyet, de mint később egy ismerősöm megsúgta, nem sokkal korábban harmad annyiért voltak oda, hárman. 

Sebaj, megvettük a jegyeket, nem sokkal később találtunk is egy elfogadható árú hostelt, a Barri Gótic, azaz az óváros kellős közepén. Pár percre a Ramblától, a katedrálistól, szóval nagyon jó helyen volt.

Mint ahogy ez ilyenkor lenni szokott, az indulás előtti napokban lázasan keresgéltem a látnivalókat és a környék nevezetességeit. Három hétnyi látnivalóval a Barcelona mappában, néhány nyári cuccal a táskánkban, egy esős keddi napon, a reggeli géppel elrepültünk Gironába. Érdekes kontraszt volt a nyolc fokos, esős idő után huszonnyolc fokban leszállni a Pireneusok lábainál elterülő reptéren.

Hosszas szervezés után méltó módon és emelkedett hangulatban emlékeztünk az 1848-49-es szabadságharc hőseire Londonban.

Az esemény 15-én este 8 órakor kezdődött Kossuth Lajos egykori londoni lakhelyénél, a Kensigton-beli Chepstow Villas utcácskában. A hazafi lakhelyét a Londonban egykor lakott hírességek hivatalos kék táblája (Blue plaque) jelzi.

Turistaként bizonyára mindenki megfordult már a Trafalgar téren, mely a város egyik legnépszerűbb csomópontja. A hatalmas téren nem csak a szökőkutak és az év minden szakában jelenlévő sátras rendezvények jelentenek látnivalót, hanem - és főként - a Nemzeti Galéria, mely a tér végén elterülő hatalmas, klasszicista épületben foglal helyet.

A Képtárat 1824-ben alakították, a Trafalgar téren két év alatt fölhúzott hatalmas épület 1838-ban nyitotta meg kapuit, ma már több, mint 2000 képet számláló gyűjteménye tárolására és kiállítására.

A hivatalos adatok szerint gyűjteménye értéke vetekszik a Louvre-éval, a Pradoéval és az Ermitazséval, bár személy szerint a Louvre gyűjteményét sokkal többre saccolom, engem legalábbis jobban lenyűgözött.

A folyamatosan bővülő képanyag miatt az elmúlt két évszázad alatt folyamatosan bővíteni kellett a hatalmas épületet, mely legújabb szárnyát 2005-ben adták át. Képzelhetjük tehát, mekkora gyűjteménnyel rendelkezik a képtár.

Talán kevesen tudnak róla, de a világhírű párizsi Pére-Lachaise temetőnek Londonban is van egy "párja", nem is akármilyen. Teljesen véletlen bukkantunk rá egy séta alkalmával. Csak ajánlani tudom minden itt élőnek és turistának egyaránt, máshoz nem hasonlítható élményt nyújt ez a lassan két évszázados, vadregényes temető.

A Highgate Cemetery a belvárostól negyed órás metróúttal megközelíthető borostyánnal befutott, mesebeli sírkert, mely 1839-ben nyitotta meg kapuit. Hazánkban a városok szélén, falu szélén, templomok mellett, de általában a lakott terület végén találjuk a temetőket. Mivel London az elmúlt évszázadok alatt rohamosan terjeszkedett, az egykori városszélek ma már jócskán a belvároshoz közeli kerületek közepét képezik, így nem egy temetőt a városban, lakott területen, házak között találunk.

Hosszú utat tettünk meg mindketten, amíg elérkezett ez a nap. Október eleje volt, Rita nővéréék meglátogatták Londonban. Egyik nap közösen kirándultunk Greenwich-be. Csodaszép idő volt, még a derekunkra kötött pulóver is csak izzasztott. Kivételesen tiszta és kék volt az ég, még ilyenkor, ősz derekán is zöldellt a fű és a fák koronája is. Itt-ott azért már fakultak a levelek, de nyoma sem volt még a nyirkos, zimankós ősznek.

A London Eye árnyékában szálltunk föl a Greenwich-be tartó hajóra, át a Tower Bridge alatt, fél óra alatt ott is voltunk Greenwichben. A hatalmas Greenwich Parkban több ezer ember pihent, labdázott, sétált, napozott, piknikezett a zöld füvön, a fák árnyékában.

Szeptember végén-október elején Rita nővére, férje és két kisgyerekük jöttek hozzá látogatóba, néhány napot az én kis szobámban töltöttek - mind az öten.

Az idő kissé szeles volt, de a nap szépen sütött, minden adott volt néhány kiadós sétára. Nem maradt ki a városnézés, néhány csodaszép park és Greenwich sem, egy szűk hetes ittlétbe amit be lehetett sűríteni, azt besűrítettük.

Minden csodaszép volt, egészen az utolsó, azaz az indulás előtti napig.

Lassan utolérem magam a történésekkel, most egy igen gazdag élményről, nyaralásunkról mesélek.

Az egész éves munka után úgy éreztük, megérdemlünk egy kis nyaralást. Rita meg is találta a tökéletes célpontot: Cornwall. Cornwall - helyi kelta nyelven Kernow - Anglia dél-nyugati csücskében fekvő megyéje, földrajzilag a Tamar folyó választja el Devontól.

Cornwall híres vad, mocsarakkal borított területeiről, hosszú és változatos tengerpartjáról és enyhe klímájáról. Szintén híres Cornwall kőkori és az iparosodás korából származó leleteiről, amibe beletartozik a világörökség helyszínei közé tartozó cornwalli és a nyugat-devoni bányavidék. Így a gazdaság egyik legfontosabb bevételi forrása a turizmus (24%),bár a terület az ország legszegényebb része az egy főre eső bért tekintve.

Cornwall Bretagne, az Ír-sziget, a Man sziget, Skócia és Wales mellett az egyike a hat kelta területnek. A korni nyelv közeli kapcsolatban van a walesi és a breton nyelvvel, és távolabbi rokona az írnek, a skót és a manx nyelvnek. Egy 2000-ben készült tanulmány szerint körülbelül 300 ember beszéli folyékonyan. A nyelvet még 12 általános iskolában tanítják, és alkalmanként használják egyházi vagy civil rendezvények alkalmával.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni: elegem van a blog.hu-ból: hol engedi, hol nem középre zárni a képeket, formázni a szöveget. Teljesen kikészít.

A leggyorsabb út hazafelé természetesen a repülő. Nagyjából két óra, míg a lakástól a reptérre érek, két és fél óra, maga a repülés, alsó hangon fél óra, míg kikászálódom a reptérről, onnan még haza Szegedre két és fél óra, és otthon is vagyok. Ha szerencséje van az embernek, 65 fontért oda-vissza meg lehet járni a repülést, de ez kivételesen jó ár. Most nyáron, az olimpia miatt egy útra átlagosan 100-150 fontnál kezdődnek a jegyek, egyébként átlagosan 10-120-ért meg lehet járni. (Figyelni kell a konkurenciát, most, hogy a MALÉV becsődölt)

Másik lehetőség a kocsi, ami vezetéstől, útviszonyoktól függően 18-30 óra. Volt már mindkettőben részünk. Közösségi oldalakon lehet sofőröket vadászni, aki épp hazamegy, az utast keres, aki menne, az meg sofőrt. Nyerészkedés nincs, így mindenki jól jár, 50-70 fontért meg lehet kapni egy utat/fő. Ez ünnepek alatt, szezonban több, mint olcsó.

Az autós utazás külön fogalom ekkora távon. Nyilván unalmasabb, az ember szétüli minden izmát, be van zárva az autóba, ugyanakkor megvan a maga varázsa is. Londontól Doverig nagyjából egy óra alatt leér az ember, a hajóút másfél óra Calaisig, két óra Dunkerque-ig. Franciaországban fizetősek az autópályák, így a Lille felé vezető, rövidebb utat érdemes inkább hamar autóúton Belgium felé folytatni, ahol már repeszthetünk az autópályán Brugge, Gent, Brüsszel, Liége útvonalon Németországnak.

Pontosan egy éve vagyok kint.

Az elmúlt egy évben mégis négyszer voltam otthon Magyarországon. Az első hazautazás nem volt betervezve, szomorú oka volt: szeretett nagyapám kilencvenedik évében hazaköltözött a jó Istenhez. Fájdalmas volt a hír, a gyász, a temetés, ugyanakkor életem legszebb élménye is egyben. Ismét megerősödtem abban a tudatban, hogy a család a legfontosabb dolog, a legszebb ajándék az életemben.

Nagyapa temetésén együtt sírt a család, együtt gyászolt a város. Mindenki szerette Őt, nyolcvanhat pap és négy püspök, valamint számos kispap kísérte utolsó útjára.

A könnyek azonban nem csak a szomorúság könnyei voltak. Mindazt az élményt, a Kéktúra minden kilométerét, a mulatságos angolórákat, a karácsonykor összegyűrt csomagolópapírokat, a hatalmas családot, a vidámságot, a hitet, és mindent, ami oszlopa és értelme az életemnek  - mindent fölidézett ez a gyász. A könnyek az öröm könnyei is voltak, mert amit rajta és a szüleimen keresztül kaptam, az magát az életet jelenti, ami mindenkinél és mindennél gazdagabb módon ajándékozott meg. Ez a gazdagság nem pénzben mérhető, nem anyagi javakat, vagyontárgyakat jelent. Ez a gazdagság a hét testvér, a számos rokon, minden együtt töltött perc, a ránk oly módon jellemző móka, a semmiért meg nem vehető élmények, az élet szeretete, és a mindennek értelmet adó, mindent legyőző hit.

Ági húgom esküvőjéről hazajövet ért a hír: a cég megvált Soho-beli pubjkutól, a nekem is munkát adó Pillars of Herculestől. A senkiföldjére értem vissza, kaptam is egy levelet, melyben megköszönték a munkámat.

A Hercules korábbi menedzsere, Kamila és a hozzá közel álló emberek is kiléptek a cégtől, és egy újonnan alakult vállalatba léptek be. Ez az új cég vette át a Herculest és egy másik pubot a Covent Gardenen. Ennek lettem alkalmazottja, két korábbi munkatársammal együtt.

Régen nem írtam beszámolót, pedig annál több dolog történt velem augusztus óta. Meg volt rá az okom. Az azóta fölgyülemlett emlékeket most szépen sorjában írom le.

Már tavasszal megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy legkisebb öcsémet kihozzam világot látni. Meglepetésemre szüleim simán bele is mentek a dologba, így hát öcsém esküvője után velünk együtt repült Londonba Benedek. Élvezte is az első repülést, s mint később kiderült, az itt töltött tíz napot is. Erre az időre szabadságot vettem ki, épp csak annyit dolgoztam, hogy az aheti lakbért megkeressem.

Rengeteg időt töltöttünk együtt, csavarogtunk a városban, millió dolgot láttunk, egy rakat múzeumban voltunk, s természetesen a luxusautó-szalonok sem maradtak ki, Benyó legnagyobb örömére.

Most, hogy talán már el is felejtettük az angliai borzalmakat, s a líbiai forradalom győzelmének örül mindenki, (de máris a gyanú árnyéka merült az angol titkosszolgálatra (MI6), máris újabb események borzolják a londoni kedélyeket. A napokban több rendőrautóra dobtak égő Molotov-koktélt az angol fővárosban. Rövid időn belül elfogták a feltételezett tettest: egy fekete fiatalembert. Még nem csengett tehát le a sokat látott világváros modernkori történetének legnagyobb etnikai lázadása, mely az egész városra kiterjedő rombolássá fajult. 

Az olvasó kedvéért utánanéztem néhány érdekességnek, hogy megpróbáltassam érzékeltetni az egy hónappal ezelőtti hangulatot itt, Londonban.

„Te semmit sem változol” - jegyezte meg egy budapesti barátom az esetet követően. Az esetet, mely megrengette a román televíziók, újságok és hírportálok évszázados nemzeti büszkeségtől duzzadó lapjait.

Történt ugyanis, hogy a tavalyi trianoni gyásznap után – melyről még magam számoltam be a barikad.hu-n - , idén, immár londoni lakosként jómagam vállaltam a rendőrségi procedúrát s Scotland Yarddal. A tavalyi nagy sikerű demonstráció a Parlament előtt volt, a területet azóta elkerítették, mert a lassan két éve ott tüntető háborúellenes békeaktivisták – Kossuth tér-szindróma – kitaposták a gyepet. Mivel itt már nekünk nem jutott volna hely, megcéloztuk a lehető legfrekventáltabb helyet, a Trafalgar teret.

1092 hónap, 4732 hét, 33215 nap. Ennyi telt el, mióta azon a pokoli délutánon a saját, remegő kezét átkozó magyar delegáció aláírta minden idők legigazságtalanabb, legaljasabb „békéjét”.

A szerencsétlen, iszonyú súlyú küldetését tudatosan vállaló Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök a végzetes szignó után nem sokkal le is mondott, és visszavonult a politikától – hogy aztán a második nagy összeomlás és a szovjet megszállás után, megtört, elkeseredett emberként 1946-ban épp a gyalázatos diktátum napján adja vissza lelkét Teremtőjének.

Továbbra is zajlik az élet körülöttem Londonban. Május elején hazaugrottam egy napra, nagyapám csodálatos temetésére. Mindössze egy napot voltam otthon, de megérte a családi együttlétért, a csodálatos temetési szertartásért és azért is, mert egy este erejéig találkozhattam néhány budapesti baráttal.

Mostanság Londonban

Előre elnézést kérek mindenkitől, ez a vacak blog teljesen érthetetlen módon szanaszét szabdalta az egész bejegyzést, nem tudok mit csinálni vele... 

Hosszú ideje nem jelentkeztem már, amii azt jelenti: zajlik az élet körülöttem. Az ember azt hiszi, egy ilyen forgalmas világvárosban, mint London, természetes módon adott a telekommunikáció minden fajtája. És ez így is van. Csakhogy nekem egyelőre nincs okostelefonom, amin böngészni is tudok (Ha lenne sem tudnék bejegyzéseket írni rajta), másrészt az olcsó lakásnak az a hátránya, hogy a nincs internet a lakásban. Ugyan beszereztünk egy limitált adatforgalom lebonyolítására elegendő mobilnetet, de még ha olyan gyors és korlátlan is lenne, akkor sem tudnék nagyon bejegyzéseket írni. Általában éjfél után érkezem haza munkából, ilyenkor gyors tusolás után ágyba dőlök, és másnap addig alszom, amíg ki nem vet az ágy, és délután ismét indulok munkába. Ez a báros meló nem tűnik komolynak, de aki csinált már ilyesmit, az nagyon jól tudja, hogy napi 8-12 órát ülés nélkül egy helyben állni – elég megerőltető a lábnak. A munkát továbbra is élvezem, lassan, de biztosan gyarapodok anyagilag is, és okosan, de vígan élem az életemet – minimálbérből is… Londonba beköszöntött a tavasz, az utóbbi héten inkább nyár volt már, mint tavasz, rendre 24 fok fölött volt a levegő, ami az itt maximális 27 fok ismeretében kánikulának számít. És valóban: a Londont keresztül-kasul átszövő kisebb-nagyobb parkok tömve vannak napozó, piknikező, labdázó, alvó emberekkel. Bikiniben, félmeztelenül, kisgatyában. Senkit nem zavarnak, ez itt hozzá tartozik a mindennapi élethez. Londonban olyan irgalmatlan nagy parkok vannak, mint egy kisebb budapesti kerület. Csodaszép pázsittal, dombokkal, szökőkutakkal, tavakkal, és még sorolhatnám. Nem tud az ember fél órát úgy utazni a városon belül, hogy ne akadna egy csodaszép parkba. A minap is olyan csodálatos parkot fedeztünk föl, ami rajta sincs a gps-en… Pedig nem is volt kicsi.

Novemberi kint-jártamkor fölvettem a kapcsolatot az ottani nemzeti érzelműekkel, s akkor kértek meg, segítsek kihívni egy ismert személyiséget, mert a választás után alább hagyott a lelkesedés a kintiekben. Mivel akkor én még a barikádnál dolgoztam, rögtön ajánlottam is Vona Gábort, hazatértem után meg is egyeztem vele a látogatást illetően.

A Jobbik Britanniai Társasága 2009-ben alakult meg, több más londoni szervezettel együtt azonban már 2008-ban kezdtek közösségekbe szerveződni a nemzeti érzelmű magyarok a brit fővárosban.

Az azóta eltelt három évben FankaDeli, Morvai Krisztina, Gaudi-Nagy Tamás, Murányi Levente és több neves hazai személyiség volt vendége a kinti magyaroknak. A megemlékezéseken és rendezvényeken kívül magyar óvodát, játszóházat, íjásztalálkozókat, sportprogramokat, kirándulásokat és egyéb közösségépítő összejöveteleket rendeznek, gyakran más nemzetek londoni focicsapataival mérik össze erejüket.

Továbbra is élvezem a munkát a pubban. Kis keresgélés után ráleltem helyünkre a neten, s megtudtam, hogy London egyik leghagyományosabb, közismert pubja. Charles Dickens és számos angol író közkedvelt helye volt, több közülük itt írta könyveit néhány pint ale mellett. Egyik nap egy kövér kínai gurult be, kezében egy nagy könyvet szorongatott, mintha iránytű volna, úgy tartotta maga előtt. „London’s best pubs” volt a címe, azaz London legjobb pubjai. Meg is mutatott bennünket a könyvben. Azért jött Londonba Kínából, hogy az összes, a könyvben szereplő pubban igyon egyet. Jó annak, aki ezt megteheti.

Elérkezett az idő, hogy fodrászhoz menjek. A környékünk hemzseg a kisebb-nagyobb fodrászüzletektől. A házunk mögött lévőbe néztem be először, olyan forró volt a fodrász, majd fölgyulladt a szalon. Mivel először voltam ott, a 22 helyett nekem csak 15 fontért vágta volna le a hajam, mondta, ez London legjobb fodrászhálózata, ennél jobb frizurát sehol sem kapok. Elhiszem, de én akkor sem adok ki rá ennyi pénzt – gondoltam. Majd visszanézek, mondtam, és kifordultam friss levegőt szívni. Igen, egy elit helyen kb 7000 Ft-nak felel meg a hajvágás. Az átlagos a 8-9 font. Tíz másodperces út után megtaláltam az én helyemet: picike, „Hagyományos férfi fodrászat”. Be is ültem. Beszédbe elegyedtem a fodrász fickóval, kérdezte, hogy román vagyok-e. Na, mondom magamban, tán úgy nézek ki??? Nem, hát magyar, mondtam. Ő meg albán. Koszovói. Aha, mondtam, Kosova… Csodálkozott, hogy tudom albánul, aszongya többet tudok már Koszovóról, mint ő. Azért azt nem, de meséltem, hogy figyelemmel kísértük az ottani eseményeket és újságunk, a Barikád hetilap többször is foglalkozott a témával. Magyarország hallatán ez volt az első kérdése: „és, sok zsidó él ott?” Hát, mondom, vannak, főleg Budapesten. Beszélgettünk a gazdasági helyzetről, a munkaerőpiacról, a korrupcióról, segélyezésről, bűnözésről, Európai Unióról, kormányról, stb, és mint megtudtam, szintén nagy gondokat okoznak náluk a cigányok, és Svédországban is, ahol sokáig élt. Mondtam neki, hogy el sem tudom képzelni, hogy problémásak, nekünk nincs egy szál gondunk se velük… Szeged hallatán felvidult, többször is járt ott, lévén jelentős tranzit állomás a keletre és a Balkánra. (Nem, Teréz, nem a Balkán kapuja…) Kérdezte, hány magyar él Szerbiában, beszélgettünk az elszakított magyarságról, eléggé képben volt. Mondtam, hogy sajnos a szerbek nagyon megkeserítik az ott élő magyarság sorsát, pedig ők éltek ott előbb, nem tudom, miért nem tudnak békességben megélni velünk. Hát azok nem tudnak senkivel békében élni, mondta. Barbárok – tette hozzá.

Ebben a pillanatban...

Szombaton a belvárosba látogattunk. A távolság körülbelül 15 mérföld, (24 km), busszal körülbelül másfél-két óra, mindig a dugótól függ. Míg a belvároshoz közeledve sima negyven perc az út busszal, ahogy közeledünk a tágabb központhoz, egyre nagyobb a dugó, és egyre kevésbé halad a busz. A Regents Par mellett Danubius Hotel emelkedett a magasba, előtte magasan lobogott a magyar zászló a februári szélben. Innen pár perc London központi mecsete. Később majd készítek róla több képet is, most csak néhányat sikerült a buszról. Hatalmas tömeg hömpölygött a mecset irányából, gondoltam, most ért véget a délutáni imádság. A busz a nagy dugóban csak araszolgatott, néhány kedves vezető a BMW-jével előzékenyen használta a buszsávot, ami még nehezebbé tette a haladást, de nekem kapóra jött, mert láthattam, mi is történik a mecset előtt. Irgalmatlan nagy tömeget pillantottam meg, legalább 5-6 ezer ember volt, de már oszlófélben. Hangosbemondón kiabált egy ürge, hol arabul, hol angolul. Transzparenseket lengettek a fejük fölött, szórólapokat osztogattak, a rendre rendőrök vigyáztak. Csak a transzparensekről láttam, mi is a megmozdulás célja: a líbiai békéért tüntettek, egyszerű megoldást kínálva a helyzet megoldására: „Az iszlám az egyetlen megoldás Líbiára” – állt a transzparenseken.

Szomorú emléknap a mai, talán kevesen is tudnak róla. A világ legsötétebb és legembertelenebb diktatúrájának, a kommunizmus áldozataira emlékezünk február 25-én. Itt, Londonban semmilyen rendezvényről nem értesültem, ami evvel lenne kapcsolatos (lehet, hogy volt, de nem találtam semmit. Én megemlékeztem arról a körülbelül egymillió magyarról, akit érintett ez a szennyes, sötét, sátáni rendszer. Nem csak azokról, akiket hivatalosan kivégeztek, hanem akiket megkínoztak, titokban gyilkoltak meg, meggyötörtek, megfélemlítetek, életüket és családjukat ellehetetlenítették, félelemben tartottak, és sorolhatnám.

Az általunk oly annyira gyűlölt Haynau sosem ölt gyermekeket és nőket, Rákosi és Kádár ezt is megtette. Elárulták hazánkat, népünket, országunkat egy ostoba, hazug eszme nevében. Semmi nem volt gyűlölködőbb a világon, mint a kommunizmus. Hiába vannak, akik ma is éltetik ezen eszmét, az igazi kommunizmus sosem valósult meg, hanem csak egy gyökereiben elhalt, embertelen, hazaáruló, gyilkos eszme.

Napjainkban a holokauszttól és a nácizmustól zengenek a médiumok, a csapból is Hitler áldozatai folynak. Szomorú, természetesen, mint minden egyes emberi áldozat. De, hogy egy eszmét mesterkélten a legsötétebbnek állítanak a történelmi tények ismerete nélkül, az vagy ostobaság, vagy szándékos ferdítés. Én itt és most kijelentem: soha több embert még nem gyilkoltak meg és nyomorítottak meg e borzalmas eszme nevében, mint a kommunizmuséban.

Itt, szerény lehetőségeimmel emlékezem meg mindazokról, akik az 1944-es szovjet megszállás óta bármilyen szenvedést, üldöztetést, kínokat, megkülönböztetést, hátrányt kellett, hogy szenvedjenek.

"A kommunistátol még nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes mint egy bukott eszme haszonélvezõje, aki már nem az eszmét védi, hanem a zsákmányt." (Márai Sándor)

Szívünkben őrizzük emléküket.

A múlt héten, a környéken bóklászva, a közelünkben találtam egy nagy templomot, Szent Fülöp templom. Sajnos nem volt nyitva, nem tudtam megállapítani, hogy katolikus volt-e. Angliában, különösen a nagyvárosokban igen sokféle templomot találni. A legtöbb természetesen anglikán, kívülről nincs különbség a katolikus templomokhoz képest. Sok a metodista, united protestant united baptist, és egy rakat szakadár protestáns gyülekezet temploma. De nagyok ám, nem holmi kis imaházra kell gondolni. Golders Greenben találtam egy nagy görög orthodox templomot is, oda is ellátogatok majd. Katolikus templom jóval kevesebb van, Angliában uralkodó- és államvallás ugyanis az anglikán, mely tulajdonképpen alig tér el a katolikustól. A tiszteletesek házasodhatnak, sajnos a homoszexuális házasság is előfordul... (A képen a Fnchley-i Szent Fülöp templom látható.)